A magyar irodalom történetében kevés olyan megrázó és felemelő történet létezik, mint amilyen Faludy György és a recski kényszermunkatábor kapcsolata a költészettel.
Amikor az emberi méltóságot, a testet és a lelket is igyekeztek megtörni a legkegyetlenebb körülmények között, a művészet és az emlékezés vált az egyetlen valódi menedékké.
A Tanuld meg ezt a versemet magadnak című költemény nem csupán egy vallomás, hanem a túlélés kézzelfogható eszköze volt. Recsken szigorúan tilos volt írni: papír és ceruza híján a rabok egymás elméjébe vésték a sorokat. Faludy sorait rabtársai tanulták meg fejből, szakaszonként elosztva egymás között, hogy ha a költő nem élné túl a megpróbáltatásokat, a szavak akkor is kijussanak a szögesdrótok mögül.
A vers a távolban lévő feleséghez, a hűséghez és a reményhez szóló himnusz. Egyszerre mutatja meg az emberi elme törékenységét és azt a rendíthetetlen belső tartást, amelyet sem a megaláztatás, sem a fizikai kimerültség nem tudott elvenni.
Nem véletlen, hogy az olvasók többsége szerint ez a mű Faludy életművének legőszintébb, legmélyebb és leginkább szívbemarkoló
darabja.
Faludy György – Tanuld meg ezt a versemet
