Szabó Lőrinc: A vágy szégyene

Aranybarázdás Ég, s te, a világ
bástyáiról lenéző Helios,
mondjátok meg, kihez forduljak? Óh,
van-e, ki értelmetlen bánatom
elcsöndesíti?… Úgy fáj ma a friss
hajnali szél gondtalansága és
a madarak jókedvű éneke!
Engem gúnyol e szikrázó derű:
talán megtudta, hogy a rámfogott
bűnök szennye már egész belevénült,
belesötétedett lelkembe, hisz
csodálkozva néz és iszonyodik
(vagy úgy tesz!) s eldob, aki csak megismer.
Óh, jaj, hová fussak az emberek
fürkész szemeitől, s ha megzavar
a mások mosolya s kétségbeejt
az önmagának elég Föld nyugalma:
hogy irtsam ki vágyamat, – jaj, hová
meneküljek a nők és a tavasz
megfoghatatlan szépsége elől?!