Jöjjön Szabó Lőrinc: Nyitnikék verse.
Alszik a hóban
a hegy, a völgy;
hallgat az erdő,
hallgat a föld.
Mikor legutóbb
jártam itt,
nyár nyitogatta
pipacsait,
a nyár nyitogatta,
temette az ősz;
és volt, aki vesztett,
és nincs, aki győz.
Lombnak, virágnak
nyoma sehol,
fekete csontváz
a fa, a bokor,
s halotti csipke
a díszük is,
az a törékeny
tündéri dísz,
mit rájuk aggat
éjszaka
fehér kezével
a zuzmara.
Alszik a hóban
a hegy, a völgy,
hallgat az erdő,
hallgat a föld.
Egyszerre mégis
rezzen a táj:
hármat fütyül
egy kis madár.
Háromszor hármat
lüktet a dala,
vígan, szaporán, mint 35
éles fuvola.
Az a fuvolás
a Nyitnikék!
Már kezdi is ujra
az énekét: 40
két füttyre mindig
kvart lefelé:
nem sok, de örülni
ez is elég.
Nyitni kék, fütyüli,
nyitni kék,
szívnek és tavasznak
nyílni kék!
Nyitni, de – nyitni, de –
nyitni kék!
Fütyülöm én is
énekét.
Nyitni kék, fütyüli,
nyitni kék,
a telet bírni
illenék!
Bírni és bízni
illenék!
Fütyül és elszáll
a Nyitnikék.
Nyitni kék! – fütyülök
utána
s nézek az eltűnő
madárra.
Nyitni kék, fütyülöm,
nyitni kék,
hinni és bízni
kellenék,
mint az a fázó
kis madár,
aki sírja, de bírja,
ami fáj,
akinek tele rosszabb,
mint az enyém,
és aki mégis
csupa remény.
Nyitni kék, indulok,
nyitni kék,
fog az én szívem is
nyitni még.
Nyitni kék! Ébred
a hegy, a völgy,
tudom, mire gondol
a néma föld.
Ő volt a szája,
a Nyitnikék,
elmondta a holnap
üzenetét:
a hitet, a vágyat
fütyülte szét,
kinyitotta a föld
örök szivét:
fütty-fütty-fütty, nyitni kék,
nyitni kék –
Nyisd ki, te, versem,
az emberekét!
Szabó Lőrinc: Nyitnikék – íme a Kaláka előadása
