Jöjjön Szabó Magda: Eső verse.
Eső
Gyermekkorom hű társa, te,
zöld óceánok gyermeke,
te mindig egy, ezer alakban,
tapintható, de foghatatlan,
kinek jószagú sóhajától
a titoktartó éj kitágul,
s oly bő lesz, hogy egy kertpalánk
mögött megfér a félvilág:
te kóbor isten, szerte bolygó,
hogy kerülsz ide, te csavargó?
Van tíz éve, hogy láttalak
a hajdúsági fák alatt,
ott hintáztál a langyos éjbe,
susogtál a tölgyek fülébe,
de megriadtál, elfutottál,
hol jártál, míg ide jutottál?
Nézd, hogy derül a vérszegény
Vérmező, hogy hízik szegény!
Az ifjú fák rádmosolyognak,
rosszkedvű füvek mosakodnak,
melengeti lehelleted
szegény, meztelen nyíreket,
s köszöntenek apró neszekkel,
kis reszketeg lélegzetekkel,
míg táncolsz nedves talpadon
a felfénylő piros padon,
s gyöngyház bokádról gyöngyszemek,
villogó cseppek pergenek.
Csak állok, és nyí a gyerekkor,
fülembe nyí, bokámba kap:
„Csepereg” – azt mondtuk ilyenkor.
Csak állok a Várhegy alatt.
Még azt se mondhatom: maradj,
hogy várd meg velem a telet;
magam is idegen vagyok,
hogy adhatnék szállást neked?
Dagad a tócsa, csak dagad,
csillog a síkos házfedél;
fond be kibomlott nagy hajad:
földim, Eső, közel az éj.
Indulj tovább! Indulok én is,
kezem olykor magasra tartom,
szorítom szálló köntösöd.
Nedves kezem. Nedves az arcom.
