Szabó Magda: Születésnapi vers
Októberi köd, októberi illat,
októberi, ferde sugár!
Hát örüljek, hogy a körbefutó év
térdet hajt holnapután?
Hát örüljek, hogy egy napja az évnek
az enyém, a sajátom egészen,
s hegyi szél, pörgő falevél meg szőlő
kiáltja szét születésem?
Hasad a gesztenye burka, a szilva lepottyan,
csapdos a vízbeli páva a Dunán a habokban,
széttárja a farkát, csupa gyöngy meg olajsáv,
fátyol a hegyen, megvédi harmatos arcát,
köd, köd, puha köd…
Ez a nap az enyém.
Mi enyém, mi? Még ez a vers sem.
Nem azé, ki megírja, hanem ki megérti,
a költemény.
Csak a hit, a tudat,
hogy majd ha megfutottam
útjaimat,
jut tán nekem sír, temető,
elnyughatom majd a kemény
deszkán, mint dédem, üköm, mint annyi elődöm,
azt még hiszem én, hogy lesz sírom az itthoni földön,
s nem kell lerogynom idegen
felhők alatt,
és nem idegen ég
rontja el tagjaimat.
Örüljek? Kivánjak magamnak
még hosszú életet?
Fogom fülem, hogy én se halljam,
amikor nevetek,
fogom szemem, hogy meg ne lássam a
jövendő éveket.
Te, aki élnem segítesz,
te, óvó oltalom,
kinek törékeny mosolyába
kapaszkodom,
irgalmatlan esztendeimben
egyetlen irgalom,
őr rettegő nappalomon,
rettegő álmomon:
köd guggol a hegy ormán,
nem tudom, mit takar.
Valami jön. Mikor jön?
Soká jön? Vagy hamar?
Te minden veszteségen
átfénylő diadal,
erősebb, mint a törvény,
mint minden ravatal,
ki élet helyett voltál életem,
e tébolyban egyetlen értelem,
kiáltsd el, hogy a földnek nem voltam én nehéz,
hát majd a föld is könnyű lesz nekem!
