Összeszedtünk néhány szerzeményt az év első hónapjáról. A téli estéken érdemes együtt elolvasni a családdal, jó programnak bizonyulhat, és közelebb is hozza a családtagokat. Íme a szép januári versek!
Csukás István: Januári hó hull
Januári hó hull, fehér lesz minden,
tiszta lapot nyit az új év.
mit írunk rá? Itt a nagy lehetőség,
egy pillanatra költő lesz mindenki,
a hóra íródik a közös költemény!…
Schmidt Lívia: Január
Ez is csak úgy indul,
mint az összes
többi reggel:
lassan, álmosan –
majd az ember felkel,
és kinéz a párás,
maszatos ablakon,
deres január áll
némán az udvaron…
Vár vigyázzban, fegyelmezetten,
mogyoróág meg sem rezzen,
s ne gondoljam, oly szigorú,
terve is van, édes bosszú –
megengedi a
napnak kegyesen,
kis házunkba beleshessen…
A cinkos nap meg
akkorát köszön,
lakásunk csupa fényözön,
akárcsak nyár derekán.
Pedig ez az Újév napja,
a két cimbora olyan csalfa,
azt gondolják, félrevezetnek…
Bár nyoma sincs a régi teleknek,
látom, kint mínuszok vannak:
szomszéd ház teteje
behódol a fagynak,
fehéren csillognak a
picike cserepek,
büszke kémény szája
lágy füstöt ereget.
Hideg van, morcos január
és minden, ami vele jár:
befagyott tócsák,
zúzmarás ágak,
a macskák
összebújnak, fáznak,
talán azt gondolják,
amit én – meglehet –
A kutya vigye már el
ezt a zord telet!
Gani Zsuzsanna: Január
Nézd, lassan elszenderül a világ,
most hallhatod suttogó szavát.
Látod, most szelíden ránk mosolyog,
s békésen búgja legszebb dalát.
Varázslatos hangja szívemhez szól,
érzem, titokban könnyem pereg.
Képzeletben puha hóban nyugszom,
egy veréb halkan hozzám rebeg.
Megilletődve heverek magam,
a néma csend már tovaröppen.
Peregni kezd a csoda az égből,
lassan minden fehér köröttem.
Egyre fagyosabb a tél, zord, rideg,
de néha előbújik a Nap.
Reményt hoz, bús szívet melengetőt:
szeretném festeni a tavaszt!
Csukás István: Január lekocog a lépcsőn
Január lekocog a lépcsőn,
hóval teríti a vedlett falakat,
itt-ott kibukkan kutyafej, gyerekorr,
ahol a kabátja elszakadt.
Vigyázva lépkedek a hóesésben,
meg-megcsúszó sarokkal a Dunáig,
fehér lett üstököm, s a hátamon
habzó angyalszárny világít.
Lábammal írom most a verset,
e séta lesz most a költemény,
bár összevissza ritmusban lépeget,
de azért van benne zene és remény,
hogy lábtörés nélkül elérek a célig,
s mint vérbeli utazó, nem nézek hátra,
válluk vonogatva elmaradnak a fák,
sarkcsillagként pislog egy félszemű lámpa.
Kisandítok a hó alól, a tél alól,
sirály sípol, beérkező vonat dudál,
kemény sarokkal hersegve csúszkál
s a jégbe monogramokat vés február!
