A versek oldala
Jöjjön Dsida Jenő: Itt feledtek verse. Jaj, milyen szánandó lehetek így, sírásra görbült szájjal, magamra húzva az est köpenyegét, lelógó karokkal a rózsafa mellett. Dehát egyedül vagyok, felhő-kígyók kúsztak a csillagokra, senki se láthat. A csend-falon kísértet-újjak motoszkálnak, nehéz illatok kapaszkodnak vállaimra. Először csöndesen nyöszörgök, aztán hangosabban sírok, aztán az egyedüllét iszonyú félelmében felszökök és rekedten […] Olvass tovább
Dsida Jenő: Hegyi beszéd Szárnyaink vannak. Ölelem derekát. Már itt sem érzem a nagy összefüggést, megszüntem a porszem-milliárd egyetlen porszeme lenni, aki forgószelekben forog s lehull. Nem érzem a világ-nagyság iszonyú súlyát vállamon: a csillag-titkok, csillag-dalok, fogamzás, keletkezés, halál: nem érdekelnek. Megnőtt az életem. Minden eltörpült. Szeretek: én vagyok fontos és ő. Töprengés nélkül éljük […] Olvass tovább
Dsida Jenő: A sötétség verse Ó, virrasztások évszaka! Vastagon fog a tinta, zordul. A rozsdalevű éjszaka már hatkor a kertekre csordul: reves fák nyirka folydogál, s te arra gondolsz: mennyi éved van hátra még? Jaj meg-megáll a láb, mert fél, hogy sírba téved. …Mondd, kissé mártottál-e már hófehér cukrot barna lébe, egy feketekávés pohár keserű, […] Olvass tovább
Jöjjön Dsida Jenő: Három falusi ének verse. I. Aranypor van a levegőben és pátriárkák szívéből füstölgő, ősi, nagy megelégedettség. Süt a nap. Két kicsi borjú eszik a kezemből, zsenge falevelet: olyan ártatlanok és szelidek és szeretnek engem. A templomból zúg-búg az orgona, emberek énekelnek tudatlan, egyszerű szájjal s galambok ülnek a toronypárkányra: fehérek és szürkék. […] Olvass tovább
Dsida Jenő: Az én dalom Az én dalom a bérci hegynek Vidáman csörtető patakja, Madárka, mely a boldogságát Minden fán, bokron eldalolja. Az én dalom az őszi lombok Borús, sejtelmes suttogása, Hulló levelek zizegése, Hollószárnyaknak csattogása. Az én dalom földet megrázó Dörgése a haragvó mennynek Amelyre a zúgó visszhangok Vad rettegéssel jaj-t felelnek. Az én […] Olvass tovább
Jöjjön Dsida Jenő: A Naphoz verse. Te, ki szomorú lényegemmel kezdettől kezdve vagy rokon, csókold, csókold, csókold meg tűzzel az én csóktalan homlokom. Látod, itt állok mindhiába, kezem sóváran integet – Mindenkitől csak csókot kérek és szórom, szórom, kincsemet. De szeretet-csók nincs szivökben és tovább mennek hidegen, s mire kincsem már mind a multé, minden ember-arc idegen. […] Olvass tovább
Dsida Jenő: Hideg téli est Életünk hulló karácsonyfáján halkan repesnek a lángok. Fölöttünk és bennünk hömpölyög a hidegáramú csönd. Mosson ki, vigyen magával fodros hátán mindent, ami volt: esdő várakozások meddőségét, kulcsoltkezű, hasztalan imákat. Hópárnás nagy fenyők alatt üljünk le a törpék közé, burkolózzunk a hallgatásba s húnyjuk le félig a szemünket. S míg csillagok […] Olvass tovább
Jöjjön a Dsida Jenő: December verse. A horizont ma ködökbe vesző, s a nagy világ egyetlen csöndes hómező. Pelyhet kavarva dudorász a szél és nagy titokról halkan meséket mesél. …Merő szemekkel nézek lefele, mert énbennem talán most minden fekete, s reszkető térdem csöndben földet ér és megcsókolom a havat csak azért, – mert fehér. Olvass tovább
Dsida Jenő: Az én kérésem Az ábrándok, mik itt élnek szívemben, Immár tudom, hogy nem maradnak itt, Minden, ami szép, gyorsan tovalebben, – Az élet erre lassan megtanít. Mert mi az élet? Percek rohanása; Fagyos viharként száguld mindenik, Mögöttük sír a kertek pusztulása, S a rózsabokrot földig letörik. Illatos szirmok, zöldelő levélkék!… A vihar szárnyán […] Olvass tovább
Jöjjön Dsida Jenő: Az öreg óra énekel verse. Csak úgy hivnak: az öreg óra. Rokkant vagyok már, vén legény, Egyformán tétlen rosszra, jóra, Ülök a szekrény tetején. Jelzem meggörbült mutatóval A jövő-menő perceket, Sorsom nagy, álmos, untató dal: Csak ketyegek, csak ketyegek. Lefüggönyözve áll az ablak. Pihen a nap már nyugaton, Sugarai meg nem zavarnak… Itt […] Olvass tovább
Jöjjön Dsida Jenő: Sírfelirat verse. Megtettem mindent, amit megtehettem, kinek tartoztam, mindent megfizettem. Elengedem mindenki tartozását, felejtsd el arcom romló földi mását. Olvass tovább
Jöjjön Dsida Jenő: Temetőben verse. Köröttem csend – és temető. Csak néha suttog valami, csak néha lehet hallani: ez ő, ez ő, ez ő! – Azután minden újra csendes, és álmodik a temető. Én hajtott fővel ballagok, s a néma árnyak szembe jönnek, s a sírkeresztek rámköszönnek, és mind az igazi Nagyok – Én, a […] Olvass tovább