Tóth Árpád – Elmondom
Elmondom az égnek,
elmondom miért nem látom kéknek,
tengerek tükrének kristályos csalfa képét,
megcsillanó hegyek ormainak hófödte bércét…
Elmondom mert hallgatnom tovább nem szabad,
szívem dobogja ajkamra a szavakat,
míg lelkem hall távoli angyali hívó hangokat…
Mennem kell, s merek-e lépni vissza nem vágyó lépteket,
hisz tudom csak a távol vár, kitárva karját hazudik nekem pimaszul
s én elhiszem mint gyermek a mesét, elhiszem mert akarom,
elhiszem bár tudom a kudarc a végén a jutalom…
Előttem út melyet más is taposott, ment rajta s adott minden hajnalnak egy gondolatot,
elindulok hát s szél kíséri léptemet, eső mossa arcomról a bánatot, harmat ébreszt s a holdvilág eltemet,
álmot hoznak igéző csillagok, vigyáznak rám éber angyalok… most szabad vagyok…
Fáj az ébredés, a magány keserédes mérge szorítja torkomat,
érzem könnyem hullik bár tudom sírnom nem volna szabad,
egy csepp azért mi utamra késztetett, egy azért kit elhagyok, a többit nem tudom…
kikívánkoznak s én hagyom.
Hazudtam magamnak tudom, lehettem volna boldog, lett volna alkalom… lett volna, ha hagyom,
de hazudtak az álmok, ígértek szebb világot, vakon vezettek e világban,
sötétség helyett szerelmet láttam…
Most az élet írja az utolsó sorokat, kezem vezeti s én hagyom,
csendesen serceg a papír a kopott asztalon, a gyertya lassan leég…
mennyit ért az élet s megérte e benne hinni nem tudom… elfogy a tinta… elnyel a sötét,
szemem lehunyom, álmodom, lovagolok gyönyörű emlékkép táltoson…
Köszönjük, hogy elolvastad Tóth Árpád költeményét.
Mi a véleményed az Elmondom írásról?
Írd meg kommentbe!
