Tóth Árpád és a vers, ami sokak szívébe lopta magát
Tóth Árpád, a 20. század elejének kiemelkedő magyar költője, számos versével hagyott mély nyomot az irodalmi kánonban és az olvasók lelkében egyaránt. Az egyik ilyen műve, „A lelkem fáj…”, az a típusú költemény, amely egyedi módon kapcsolódik az emberek érzéseivel, gyakran válik azok személyes élményévé, érzéseinek tükörképévé.
Ebben a versben Tóth Árpád az emberi lélek fájdalmáról, az elszalasztott lehetőségekről, és az örökös vágyakozásról ír olyan módon, hogy az olvasó szinte érezni véli a vers sorai között rejlő súlyt és mélységet. A költemény hangvétele, metaforái és ritmusa olyan erővel hatnak, hogy az olvasó magáénak érzi a versben megfogalmazott érzéseket, akár saját élete részleteire is ráismer.
„A lelkem fáj…” nem csupán egy magának való, introspektív mű, hanem egy univerzális üzenetet hordozó alkotás is, amely az emberi létezés alapkérdéseit feszegeti. A vers sikerét jól mutatja, hogy generációkon át számos ember talált benne vigaszt, inspirációt vagy egyszerűen csak szépséget.
Tóth Árpád: A lelkem fáj…
A lelkem fáj… Isten ne adja,
hogy most belém szeressen egy leány.
Úgy vágyom egy puha ajakra,
sovárabb soh’se lehettem talán –
oly jó volna… Pihenni vágyom.
Csak két ringató kart találnék.
Egy perzselő iszonyu nyáron
jön minden árnyék…
A lelkem fáj… Isten ne adja…
Jaj volna, hogyha most találna rám.
Bár volna jó, egyszerü fajta,
egy senki, egy nyugodt leány.
Bár senki volna… ha enyém volna…
Oly beteg hő tüzel szemembe…
Itt hagyna, jaj… vagy ő is bús
valaki lenne…
