Jöjjön Tóth Árpád – A föld alatt verse.
Fénytelen élet. Egyre többször
Fog el a dermedt hangulat,
Hogy tán nem is a földön élünk
Mi már, hanem a föld alatt.
Egy összedőlt, fekete tájon,
Melyet egyszer a vad idő
Iszonyú mélységekbe rázott,
S azóta egyre süllyedő.
Veszett katasztrófák suhognak,
Bús vizek, tornyos lángvihar,
S az ördög húz le kebelére
Lassú, kéjes karjaival.
Csúnya árnyak közt tétovázunk:
Arcuk fakó, ijedt, üres –
Emberek: csak a szemük izzik
S betegen egy kis fényt keres.
Mindegy, mit: nőstény testek hamvát,
Rőt aranyak lidérctüzét,
Ám szurkos, fortyogó sötétben
Loccsan a küzdők agya szét.
Egymás nyakába mart körömmel
– Ájult rabok, vak zsarnokok –
Fojtottan és árván lihegnek,
S a világ süllyed és zokog.
Csak olykor állunk meg riadtan,
Bús, idegesen felkapott
Fejjel, ha mégis észrevesszük
Váratlan a távol napot,
Mely égi-könnyen és közönnyel,
Kényes isteni fénymadár,
Mind ritkábban húz el fölöttünk,
S egyszer tán végleg tovaszáll.
