in

Tóth Árpád: Tavaszi elégia

Hirdetés

Tóth Árpád: Tavaszi elégia

Előttem nők siettek. Testét lomhán kinyújtva
Közénk terült a távol… és míg az esti csendben
Elhalt víg kacajuk, kezem szegény öt ujja
Didergőn összesimult nyűtt, lim-lomos zsebemben.
S reád gondoltam akkor, s szájon csókolt a halk szél,
Mely most testhez feszíti az asszonyok ruháját,
S mely olyan illatos, mint duzzadt dombu párnád,
S szelíd, mint női vállhoz simult bús férfi-arc-él.

Merengtem: most vetik fel fehérlő szűzi ágyad.
S irigyeltem cseléded, ki vár, míg vetkeződöl,
És aki elmenőben kecses melledre láthat,
Min kis kupolát formálsz imára tett kezedből.
S eszembe tűnt egy alkony, halkan súgtad nekem,
Hogy egy imába foglalsz fáradt, aggott apáddal…
Ó, látod-é még, édes, a múlt ködein által
Apád szelíd, holt arcát s alázatos fejem?…

Hazaindultam aztán, bús dolgokon tünődve:
E furcsa földi létre mi végre kelle lennem?
Vágynom melegre, fényre és karcsú testü nőkre
S bolyongni félszegen, magányos esti csendben?
S vén utcapadokon hosszan meg-megpihenve
Verseim mondogattam, melyekben csendesen
Zokognak bánatim, és egykedvűn figyelte
Fáradt, reszkető számat fáradt, szegény szivem…

Köszönjük, hogy elolvastad a Tavaszi elégia verset!
Mi a véleményed Tóth Árpád írásáról?

Írd meg kommentbe!

Szólj hozzá! Várjuk a véleményed!

Tudod folytatni az ismert magyar verset? kvíz 10. rész – megy a telitalálat?

Tudod folytatni az ismert magyar verset? kvíz 11. rész – megy a telitalálat?