in

Váci Mihály: Bodza

Hirdetés

Jöjjön Váci Mihály: Bodza verse.

Virágodat a méh kerülte, 
nem tépték, mint az orgonát; kalapjához senki se tűzte, 
s nem szívta senki illatát;
        mert május-esten, mikor sírnak 
a holdfény-húrú hegedűk, 
ki is kötözné bús csokornak 
lelked, a fürtös-keserűt?

Míg tavasszal körüllobog 
a Föld övén virágok lángja, 
és bűnbe hullott angyalok 
vér-ajkával suttog a mályva,
       ökölnyi tűz-parázs a rózsa, 
a pipacs ég, mint könnyű seb: 
– kertek alól zokogva hozza 
a szél tömjénes ihleted.

Ó, te földben megfogant átok! 
Milyen sors ültetett, milyen 
kín facsar ágadra virágot, 
mit nem vesz észre senki sem.
        Virágba borulni-bomolni, 
csak magadnak, mert úgysem lát más! Nem a hervadás tud gyilkolni, 
de ez a hasztalan virágzás!

Fűnek, gaznak te magas voltál. 
Te már tudtad, hogy mi a Nap. 
Kiket taposnak, kikre por száll, felsziszegtek rád: – Te fa vagy!
       S nem voltál elég magas fának, mert nem érted el az eget. 
Ágaidra sasok nem szálltak, 
így hívtak: – Ó, csak bodza ez!

Erdőkbe vágytál, ligetekbe, 
hervadt kertekbe legalább, 
vagy csak oda, hol útkeresztre 
szórod fürtöd virágporát:
       hegyek felé húzó fasorban 
estek patkónyomát követni, 
a csillagokkal egy csokorba 
kötözve – lelked ellehelni;

a lehunyódó ég szemét be-
pillázni, mint a jegenyék, 
elzokogni ezüstben égve 
porlepte füvek énekét;
       lángjegenyék kivont-kard lelkét vágytad, kik utak elején 
megnyíló egekbe vezették 
a tájat a tavasz szelén.

De megmaradtál egyedül, 
átkok, panaszok görcsös bokra, 
aki csak térdelve feszül 
árkok partján a viharokba.
       Botladozó, tördelt zarándok, árnyak nagy kazlai alatt, 
keserűn áldod a világot, 
s szórod rá csillagaidat.

Köszönjük, hogy elolvastad a Bodza költeményt.

Mi a véleményed Váci Mihály írásáról?

Írd meg kommentbe!

Várjuk a kommenteket

Karinthy Gábor: Köd

Reviczky Gyula: Magamról