Jöjjön Várnai Zseni: Álmodni puszta földön verse.
Ne zúgolódj, rosszabb lehetne még.
Gondold csak el, vakok is élnek itt,
örülj, hogy fényt isznak a szemeid
és nem vagy sánta, béna, rút beteg,
az arcodon nem nyílnak sebhelyek,
és nem cipelsz púpot a hátadon,
ha sejtenéd csak, hogy mily fájdalom
görnyedni ily nehéz teher alatt.
Süket sem vagy és hallasz hangokat,
azt is, akár fűszál, ha szélbe leng,
és szólni tudsz, szavad zenéje zeng,
hisz nem vagy néma és az illatot
mély sóhajjal szívedre szívhatod,
nem ténferegsz, mint leprás, egyedül,
akitől fut és messze menekül
mind, aki él, mert rothadást lehel,
ne zúgolódj, mert akkor vétkezel!
Gondold meg, látsz! Szemed mint óriás
tengertükör, oly parttalan ragyog,
beleférnek a nap, a csillagok,
a hold, a felhők s minden életek.
Füledben olykor csodás énekek
csengője csendül s ajkad is dalol
és néha egy szellemszárny fölkarol
s repül veled oly régiókba fel,
hogy isteni, nagy mámort érezel,
termékenyülsz, vajúdsz szüntelenül
s szíved alatt az élet úgy feszül,
hogy szinte fáj és szenvedsz boldogan,
örülj, hogy nem vagy meddő, mint sokan
és pelyvaként a szél nem verhet el,
ne zúgolódj, mert akkor vétkezel!
Mit akarsz még? Szegény vagy, mondd mi az?
a pénz hitvány bogáncs csak, földi gaz
s ahhoz tapad csupán, ki gazba lép.
Meredek úton más a flórakép,
ahol te jársz s ha lábad feltörik
s vércsöppjeid a követ öntözik,
virág nő ott is, színes és remek,
minőt lapályok sosem termenek.
Mit akarsz hát? Látod, hogy mily mesés
gazdag vagy? Hozzád Dárius szegény.
Az fáj talán, hogy vánkosod kemény?
Álmodni puszta földön is lehet
s aranyban fölmérni a kincsedet
nincs arra mód, mert oly nagy véka nincs.
Vakokra és a némákra tekints
s azokra, akik lelki koldusok
s szívedből, ha a jóság fölbugyog,
két kézzel adjál, annál több marad,
aminthogy nem homályosul a nap,
hevét hogy ontja, szórja pazarul,
tűzglóriája még fénylőbbre gyúl.
