Jöjjön Várnai Zseni: Néma bánat verse.
Én úgy igyekszem megnyugodni:
már a szívem sem mer dobogni,
lélegzetem is visszafojtom,
és ami fáj:én ki nem mondom,
csitítom magam, hogy ne sírjak,
hogy semmi szomorút ne írjak:
maradjon meg a néma bánat
ott bent a szívben önmagának!
Kinek beszéljek,tán a szélnek?
Vagy fönt a ködös, szürke égnek,
esőnek, hónak, zivatarnak,
panaszkodjam a hideg falaknak?
Papírra róni is hiába,
belesikoltani a világba
nem érdemes:a néma bánat
maradjon meg csak önmagának!
Ha olykor érzem:tűrhetetlen!
És nem bírom már türelemmel,
hogy így maradtam, így kifosztva,
kedveseimtől elrabolva,
hogy mérhetetlen messze élnek…
kinek zokogjam, tán a szélnek?
Szívemben elbődül a bánat,
de csak befelé önmagának!
És, hogy a hangját én se halljam,
összeharapom lázas ajkam,
a jajkiáltás föl ne törjön,
inkább a lelkem összetörjön!
Minek a szív, minek a lélek?!
Már nem tudom, miért is élek,
mért húzom, húzom, mint az állat
e sorsot, amely csupa bánat.
Csak nézek,nézek esdekelve,
egy villanásnyi fényt keresve…
s szemembe bús szemek merednek,
és könnyek, könnyek permeteznek!
Ki tette ezt,mi történt itten?
Nem tudja más csak, csak fönt az Isten,
de hangtalan sírjon a bánat,
csak bent a szívben önmagának!
Csitulj szívem,ne merj dobogni,
csak hagyd a lángot ellobogni,
már ami fáj, ki nem sikoltom,
lélegzetem is visszafojtom,
a néma fájdalom beszéljen,
helyettünk a nagy ég ítéljen…
s maradjon csak a mély búbánat
ott bent a szívben…önmagának
