Jöjjön Várnai Zseni: Retusált fénykép verse.
Az utcán sokszor szembejön velem
egy rég nem látott, kedves emberem,
vagy egy-egy asszony; régi ismerős
iskolatárs, énvelem egyidős.
S rádöbbenek: mily szörnyű változás!
Igen, ez ő, de mennyi torz vonás
ült az arcra, ránc és mélyedés,
miket a kor kemény vésője vés.
Szemem a régi képpel összemér;
mily karcsú volt, és most milyen kövér,
az ifjú báj hogy eltűnt nyomtalan,
szegénynek bizton sok-sok gondja van.
Szívem körül jeges kéz markolász:
– így dolgozik az ősz, az elmúlás,
így látnak bizton mások engem is,
magamat néző látásom hamis.
S amint megyek, csak úgy, önkéntelen
a kirakatüveget kémlelem,
játszik velem önámító varázs,
pedig tudom, hogy kegyes öncsalás.
De ez kell mégis, kell, hogy így legyen,
az évek fátyolt szőnek a szemen,
egy retusált fényképet őrizünk
s nem vesszük észre, hogy megőszülünk.
