Vörösmarty Mihály: A hazafi
Látogató ha keres, mondjátok, nem vagyok itt benn:
Lelkem a kedves hon messze határira szállt,
S tartja ölelve hegyét, völgyét, és síkjait, és az
Országos folyamon tengerek árjaig ér.
Fölhat a trón kebelébe szilárd, hűségteli gonddal,
Munkás szánat közt a kalibákba benéz.
És megnyílnak előtte az elmúlt századok évi,
S ami jövendőt a végzetek árnya takar.
S aggodalom s szent érzelmek közt kérdi magától:
Mit kell szólnia, mit tennie érted, o hon!
De jön idő, melyben süker éri a fáradozó főt:
Akkor nyílt ajtóm látogatóknak örűl;
És a barátságnak megnyílnak termeim újra,
Szívvel, lélekkel honn lesz a gazda megint.
Még jön idő, melyben poharat fogok ütni vidáman,
S jobbom jó kezeket híven ölelve szorít.
Addig zárva vagyok, test, melynek lelke kiszállott,
S zöld ágat keres a hon koszorúja közé.
