Hová, Uram, hová vezet az utunk
a hontalanság ködös éjjelén?
Fölöttünk csak egy kis csillag világít.
Tiéd, Uram, e csillag: a remény.
Bármerre menjünk,
bármerre járjunk,
a csüggedés ha elfog, föltekintünk,
s e csillagról Te nézel le reánk.
Ó, fogd kezét a bujdosó magyarnak,
s ne hagyj elveszni minket, Miatyánk.
Bármerre járunk, tövisre lépünk.
Tövises úton halad a népünk,
s az útnak végét senki se látja.
Visszatérünk-e még szép hazánkba,
szabad és boldog Magyarországba?
Tudjuk, Uram, hazavezetsz még egyszer,
nem engeded hazátlan elveszni a magyart.
Nem veszhet el a hontalanság útján,
ki szabadságot és békét akart.
Mert eljön még az igazságnak napja
s fölujjong, kit ma honvágy fojtogat,
s a bujdosásunk akkor véget ér megint,
s kit ma honvágy, bős fájdalom sanyargat,
hálás örömmel Hozzád föltekint:
Amerre járunk, virágra lépünk,
s a sok hontalan mind-mind hazatér.
