Weöres Sándor: Nocturnum
Végtelenűl únom szünetlen
zártságomat egy férfi-testben,
percre sem múlik jelenléte,
közös ágyban kell hálnom véle,
érzem melegét, nyirkát, végig
lábujjától hajgyökeréig,
beleinek kacskaringóit,
hím-rönkjét, meddő mellbimbóit,
tüdő-tömlője tátogását,
változékony szívdobogását,
zsibbadt s hegyes fájásait,
gyönyöre villanásait,
szomjazását és éhezését,
zsákként telését-ürülését,
s benn ahány érzés, eszme kel,
tudnom kell, bár nem érdekel.
Állati mézes testmelegben
mint döngő piszkos ólban fekszem.
Únom ha ébersége harsog
vagy öntudata híján hortyog,
érzékei szűk ablakát,
értelme apró színpadát
hol emlékek s tanult jelek
összefogódzva lejtenek.
Únom dajkálni, dédelgetni,
szurkos hátulját törölgetni,
gondjainak időt áldozni,
s az ő fejével imádkozni;
szolgálom türelmesen, ingyen,
bár hozzá semmi közöm sincsen.
Nem hóhéra, de gyámola,
megölni nem fogom soha:
maholnap úgyis vége van,
vagy békésen, vagy kínosan.
Minden ízinkje, porcikája
örökre bakzana-zabálna
s a mohón izzó pöttöm elme
új tudnivalót mindig lelne:
de én a hús-kapcsokba róttan
szorongok mint egy koporsóban.
Míg él s lót-fut, halott vagyok,
s ha ő nincs, megszabadulok,
vissza, az Isten szerelmébe,
nem vagyok semminek se része,
önmagammal nem osztozom
testi vagy lelki koncokon,
vagyok a gát-nélkűli bőség,
az észrevétlen lehetőség
aki mindent magába-fogva
teljes kincsét szünetlen ontja.
