Jöjjön Weöres Sándor – Toccata verse.
Ahogy öregszem,
érezem:
mint forr a multba
életem,
lentebbre váj a
gyökerem,
a történelmet
viselem.
Gyerekkorom:
tündér, manó;
nem volt tévé,
se rádió,
kocogott sok-száz
ló, csacsi,
ritkaság volt a
gépkocsi,
mögötte gyors
kölyök-csapat
csodálkozón
loholt-szaladt.
Az ég üres volt,
kék mező,
még nem csíkozta
repülő.
Vasút, vagy villany:
távoli
kis állomások
lángjai.
Félszáz évem
merül tovább:
a nagyapát,
a dédapát
mendemondából
hámozom,
emlékeimből
toldozom,
Klapkát, Perczelt
rég ösmerém,
úgy szólítám:
uramöcsém,
mert már Rákóczi
vagy Drugeth
öreg koldusnak
nézhetett.
Oly vén vagyok hogy
borzalom!
Láthatott volna
már Platon,
de voltam fura
figura
s ő pislogott szebb
fiúra.
Amikor még
ember se volt,
páfrány-bokor
fölém hajolt,
apónak hívott
a bokor.
Mikor születtem?
Semmikor.
Két jó marék port
könnyedén
a teremtésből
hoztam én
kóválygó senki,
a nevem
Majtréja, Ámor,
Szerelem,
ős-kezdet óta
itt vagyok,
de a lepkével
meghalok.
