Jöjjön Zelk Zoltán szerelmes versei összeállításunk.
Zelk Zoltán: Csak téged
Úgy mondom néked, mint egy leckét,
mert szeretném, hogy megtanuljad,
ha felelnem kell egyszer érted,
akkor te is, már vélem tudjad,
hogy én csak tégedet szeretlek :
meglestem a szomorúságot,
nem magamért, de temiattad
szövi-fonja körém e hálót.
És szívemet is rajtakaptam,
engem elárult, a te lépted
után fülel a jövendőben,
miattad virraszt. Mondd, megérted ?
Figyelj ide hát, példát mondok:
ha fekszem álmatlan s képzelgek,
félek valami szörnyű kórtól,
nem magamat, téged képzellek . . .
A te tested retteg testemben,
a te jövőd az én jövőmben,
így élek én magam veszítve
s téged kettőzve az időben.
Az időben, az elfogyóban,
mely nem örök, csak az istennek –
tanuld meg hát, hogy tudjad vélem :
én már csak tégedet szeretlek.
Zelk Zoltán: Én téged tudlak
Nem rejtőzhetsz el már előlem,
nem menekülhetsz; fogva tartalak.
Rab vagy. S megalvadt bánatomban
már csak rabságod vigasztalhat.
S hogy még gonosznak sem kell lennem,
ha futni vágysz, én futni hagylak.
S milyen könnyű szivvel! hisz tudom már
emlékeimtől visszakaplak.
Egy mozdulat, egy szó, tekintet…
bennem, köröttem rezgő részek.
De ha úgy akarom, belőlük
fölépithetem az egészet.
Téged. S köréd a szobát, házat,
az utcát is a béna fákkal.
S a napszakot… Így kaplak vissza
tested köré varázsolt tájjal.
Mit rejtenél el már előlem.
Megtanulta szemem az ívet,
amit karod hasit a légben,
ha magadrahúzod az inget.
S a guruló vizgyöngyök útját
a két mell közt, a test árkában,
amikor nyújtózkodva lassan,
felülsz fürdés után, a kádban.
Kifosztottalak, lásd be végre,
elloptam íme minden titkod.
Tudom félő, lágy harapásod
s bőröd alatt az eret, izmot.
S mikor szeretsz: leheletednek
gőzét. Siró, kis lihegésed.
Megtanultalak én örökre,
nem rólad tudok már, de téged.
Én téged tudlak és úgy tudlak,
mint az Isten, ki megteremtett.
Rezgésből, árnyból és szinekből
újból és újból megteremtlek.
Klikk, és nézd meg az 50 legszebb szerelmes dal összeállításunkat.
Zelk Zoltán: Úgy szeretlek
Úgy szeretlek, mint egy verset
s e vers legyen dícséreted,
szemed színéből szeretnék szőni
e dícsérethez rímeket.
Mint drága, régi mesterek
tűnődését hűs verssorok,
úgy zárja ékszerként magába
e vers tűnődő mosolyod.
Szertehullnának szavaim,
de összefogja két kezed:
Te vagy a forma és a ritmus
s Te vagy a szín, a képzelet….
Mellettem állsz, s mégis, mintha
messze lennél: rád gondolok.
Formállak magamban, mint egy verset
s dúdollak, mint egy dallamot.
Zelk Zoltán – Figyelmeztetlek
Figyelmeztetlek;
mint a téli reggel,
egemen annyi csak
– ha fölkél is – a nap,
amennyi sugarat
tőled ha kap.
S: vigyázzad lépteid,
ha mellettem, velem,
a percek ónosesője zizeg,
megfagy a köveken.
És: kapaszkodni nincs
se fal, se ág…
Én be nem csaplak,
a közhely szavát mondom,
ha érteni csak az segít.
Tél van. Korán esteledik.
Zelk Zoltán – Tizennégy sor
Hogy ifju tested átsüt a halálon,
másfélezer magányos éjszakámon,
hogy vakmerőn és jogtalan szeretlek,
hogy árvaságom ablakát beverted,
hogy lelkem fölvérzi a hulló ablak,
hogy a temetők rám ujjal mutatnak,
hogy vén szememben nincs egyéb dicsőség,
nincs más erény már, csak az ifju szépség,
hogy gyüretlen hasad, tündöklő térded
napkeltét lesik a didergő éjek,
hogy nyitott szemmel alszom, mint a holtak,
mert arcod fénye nem szünik fölöttem,
s kiver a boldogság, mint a verejték –
oly gyönyörű! oly elviselhetetlen!
