Heltai Jenő: Csendélet
Az apja szelíd, kicsi, gömbölyű úr,
az anyja pedáns úrinő,
az utca megáll, kocsikázni ha megy
az apja, az anyja meg ő.
Otthon a papára papucs nehezül,
mukkanni se merne szegény;
és nap-nap után dominózva ülünk.
az apja, az anyja meg én.
Az anyja regényt ír, az apja pipál,
ő mulat a két öregén,
szidjuk a cselédeket és az adót
az apja, az anyja meg én.
Mellesleg az anyja csak azt lesi, hogy
mikor jön a hercegi vő?
Bizonyosra veszik a királyi jövőt
az apja, az anyja meg ő.
Zálogba kerülnek az ékszerek is,
rohanva telik az idő,
és korban is egyre előrehalad
az apja, az anyja meg ő.
Megvénülök én is, a házibarát,
és elpárolog hajh! a remény…
Teánkhoz is oly szomorúan ülünk
az apja, az anyja meg én.
Ő csak kacag és dalol, egyre remél,
s nem lesz soha csúf, soha vén,
nagy, nagy valamit eszelünk ki bohón
az apja, az anyja meg én.
Jó volna nekem feleségül a lány,
rég ismerem őt, ez a fő –
ismernek azon kívül engem is ők,
az apja, az anyja meg ő.
