Livia Evergreen szép posztot tett közé. A szívszorító eset közte és egy hajléktalan között történt.
A minap, mikor parkoltam a sulinál a szokásos helyen, volt egy hajléktalan bácsi, aki asszisztálta a parkolásomat, én cserébe adtam neki 200 Ft-ot. Mikor visszaértem a kocsihoz, ezt találtam a szélvédőn egy borítékra írva:
[nextpage title=”OIvasd el ITT a verset.”]
Köszönöm…
Furcsa világ ez…
én már fölülről nézzem?
Emberek báván vonulnak –
teli tárcával, üres szívvel
lelketlen krőzusok; nincstelen-
koldusszegényen.
Itthagynám ugyan néha, maradni
ugyan minek? Lábtörlőül
néhány rongy-kis senkinek?
Mennék, de valami itt maraszt:
néhány tiszta lelkű ember,
s hogy remélve várok tavaszt.
Tavaszt: a lelkek új tavaszát
mikor a nyomorultat az,
ki duskodik, nem lépi át,
Lehajolni a nyomorulthoz
néha minden, bár szinte semmi
Teljesített kötelesség: embernek lenni!
Vers volna ez… vagy csak
valamiféle köszönöm?
Boldogság, ha véletlen néha
EMBERBE ütközöm…
