A versek oldala
Nemes Nagy Ágnes: Fák Tanulni kell a téli fákat. Ahogyan talpig zúzmarásak, mozdíthatatlan függönyök. Meg kell tanulni azt a sávot, hol a kristály már füstölög, és ködbe úszik át a fa, akár a test emlékezetbe. És a folyót a fák mögött, vadkacsa néma szárnyait, s a vakfehér, kék éjszakát, amelyben csuklyás tárgyak állnak, meg kell […] Olvass tovább
Jöjjön Ady Endre – A föl-földobott kő. Föl-földobott kő, földedre hullva, Kicsi országom, újra meg újra Hazajön a fiad. Messze tornyokat látogat sorba, Szédül, elbúsong s lehull a porba, Amelyből vétetett. Mindig elvágyik s nem menekülhet, Magyar vágyakkal, melyek elülnek S fölhorgadnak megint. Tied vagyok én nagy haragomban, Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban Szomorúan magyar. Föl-fölhajtott […] Olvass tovább
Jöjjön Szép Ernő: Szívből verse. Ki kérdez meg engem, szívem a mellemben hogy dobog, mit dobog? Hogy én mit gondolok, hogy én mit takarok, hogy én mit akarok? Kinek kell, Istenem kinek kell? A vonó keresztbe, húrok megeresztve, csengőnek nincs nyelve, harangok leverve, szómnak szórt virága, két szemem világa kinek kell, Istenem kinek kell? Tengeren […] Olvass tovább
Baranyi Ferenc: Nézni Itt már a szavak mitsem érnek, csak nézni kell és nem beszélni, se kérdeni, se válaszolni, csak nézni kell, csak nézni, nézni. Lesni, amit szép arcod izmán parancsolnak csöpp rándulások, s ha keskeny űr szakad közébünk: felmérni az arasznyi távot. Szemekkel mindent megbeszélni ékesszóló sugarak által, s meleg, bársonyos egyességre jutni egy […] Olvass tovább
Jöjjön Szilágyi Domokos: Mérleg verse. A szívem: forró-zűrzavaros mérleg, rajta józanul-hűvösen lemérlek. Nem bőröd bársonyát, selyemhajad színét sem, sohasem akarom, hogy ilyen szándék kísértsen, csak egy sóhajt: csodásat, halkat, mélyet… És akkor két szempár egymásba mélyed, s lebillen serpenyője mérlegemnek: megmérettél… S az eredmény: szeretlek. Olvass tovább
Jöjjön Tandori Dezső: Egymás verse. Megkondítod magad, mint egy teret, melyben eltávolodhatom, látatlanul hagyom, hogy körül végy, és az legyek, ahol vagyok. Háttal megyek, csak az kerül elém, amit már elhagyok. Olvass tovább
Jöjjön Tóth Árpád: Kincs verse. Emléked már oly ódonan aranylik… S ha este véle búsan bíbelődöm Már úgy csillantja lelkem, mint nagy, antik Gyűrűjét agg kéz, reszketőn s tünődőn… Forgatná még a bűvös gyűrűt bágyadt Lelkem s várná, hogy mint gigászi szolgák Jelenjenek elém a régi vágyak: De egy se jő már s nem röpítnek […] Olvass tovább
Jöjjön Imre Flóra: Törékenyek. A csend üvegjét feszíti a fagy. Koppanó zaj a macskalépteké. Mint déli szél, többé sehol se vagy, vakon kereng az álom lefelé. S amire visszaemlékezni fáj: amilyenek voltunk. Megroppanó csontozatát most vallja meg a táj. És felszakad az ég, s ömlik a hó. Olvass tovább
Jöjjön Devecseri Gábor: Ha elmész verse Ha elmész, ne mondd azt, hogy „Elmegyek.”, még azt se, hogy „Megyek, de visszajövök.”, csak „Visszajövök.”. Azt az undokságot, hogy közben elmész, ebből is tudom. Lásd, a temetők kapuján ízlésesen, és a közbeeső halálra való minden célzás nélkül csak ennyi áll: „Feltámadunk”. Olvass tovább
Jöjjön Reményik Sándor: Szív verse. Szív – emberszív. Csak olyan, mint a másé. De mégis másnál rokontalanabb. A végzet jegyese, s az elhagyottságé. Szív – magyar szív. Szív-alakú sziget. Körülnyaldossa bánat-óceán. Körültombolja sötét gyűlölet. Szív – figyeld a rendhagyó verését: néha szinte eláll. Aztán jön egy óriási dobbanás a csillagokig fel, azért sem a halál! […] Olvass tovább
Falcsik Mari: Remény mi történik? apró zöld virágok pöndörödnek meg valami ének kél a kertben – hova tűnt az árnyék? hol van a sár? mik ezek a fények? szél kiabál kupolás magasból hörren a rém fut vele az ördög anyjuk hasán kinn a meleg ólban mocognak az ázott kutyakölykök Olvass tovább
Weöres Sándor – Tíz lépcső Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad. Nyűdd szét díszeid – a szépség legyél te magad. Feledd el mulatságaid – a vígság legyél te magad. Égesd el könyveid – a bölcsesség legyél te magad. Pazarold el izmaid – az erő legyél te magad. Oltsd ki lángjaid – a […] Olvass tovább