A versek oldala
Rónay György: Nyári zenekar Eredben ellankad a vér, a nap sziszegve csap le rád. Ó, zengő sugarak! a sejtjeidben meglapul a világ, csattan a víz és sárgán bugyborognak a nyári trombiták. A parton egy lány áll, a teste most megfeszül, mint a húr, zizegő derekán a szerelem sikoltozik vadúl, remeg és lüktet és dorombol és […] Olvass tovább
Kányádi Sándor: Téli fák Udvarunkon, ablak alatt Álldogál egy fura alak? Hóból van a keze, lába, Fehér hóból a ruhája, Hóból annak mindene, Szénből csupán a szeme. Vesszőseprű hóna alatt, Feje búbján köcsögkalap. Olvass tovább
Jékey Aladárnak Én itt vagyok, akarva, nem akarva, A végtelen vetett a véges partra. Fekszem aléltan a sivár fövenyben És az óceán himnuszait zengem. Anyám, a tenger apadt, s itthagyott, Kinek mi köze hozzá, ki vagyok? Gazdátlan, üres ház, mire se jó, Csak eldobni, vagy eltörni való. Apály s dagály közt, így, időm mulván, Várom, […] Olvass tovább
Szabó Lőrinc: Nyári utazás Nyár, dél, fény. Ég és föld: parázs, minden perc egy-egy baltacsapás: kábító fénybalták alatt izzadva csörtet a gyorsvonat. Ez jó nekem – – Óh, nem, ez is kevés: engem a Tűz vad lelke visz és old szét, hogy csupa láng legyek s elkapjam a menekülő egeket. Én tűz vagyok, érzem, oly […] Olvass tovább
Nemes Nagy Ágnes: Fák Tanulni kell a téli fákat. Ahogyan talpig zúzmarásak, mozdíthatatlan függönyök. Meg kell tanulni azt a sávot, hol a kristály már füstölög, és ködbe úszik át a fa, akár a test emlékezetbe. És a folyót a fák mögött, vadkacsa néma szárnyait, s a vakfehér, kék éjszakát, amelyben csuklyás tárgyak állnak, meg kell […] Olvass tovább
Benedek Elek: Bújócska Nagyapóka lelkem! Mi baj, gyöngyvirágom? Nézze ezt a képet! Látom, lelkem, látom. Nem is csudálkozik, lelkem nagyapókám? Hát min csudálkozzam, édes kis fiókám? Látott-e már maga ilyen nagy virágot? No, mondja már, lelkem, ugye, hogy nem látott? Hát bizony, Évikém, ekkorát nem láttam, Pedig már Kisbacont ezerszer bejártam. Hát e kis gyerekek […] Olvass tovább
Nagy László: Dióverés Elsuhogott az a füttyös sárgarigó délre. Sárgul az árva diófa zöld terebélye. Levelek lengnek, akár a színarany rigó-szárnyak, elszállnak ők is a szélben puszta határnak. Áll a diófa, és érett kincsei válnak tőle: szellő ha bántja az ágat, buknak a földre. Szaporább kopogás, csörgés támad, ha jön az ember, s bottal az […] Olvass tovább
Radnóti Miklós: Nyugtalan órán Magasban éltem, szélben, a nap sütött, most völgybe zárod tört fiad, ó hazám! Árnyékba burkolsz, s nem vigasztal alkonyi tájakon égi játék. Sziklák fölöttem, távol a fényes ég, a mélyben élek, néma kövek között. Némuljak én is el? mi izgat versre ma, mondd! a halál? – ki kérdi? ki kéri tőled […] Olvass tovább
Pilinszky János: Milyen felemás Milyen felemás érzések közt élünk, milyen sokféle vonzások között, pedig zuhanunk, mint a kő egyenesen és egyértelmüen. Hányféle szégyen és képzelt dicsőség hálójában evickélünk, pedig napra kellene teregetnünk mindazt, mi rejteni való. Milyen megkésve értjük meg, hogy a szemek homálya pontosabb lehet a lámpafénynél, és milyen későn látjuk meg a világ […] Olvass tovább
Szőcs Petra: A többi Gréta legyen boldogabb Szívdekoltázsát, uszályát én terveztem, először én viseltem. Fű nem érte, ibolyafolt nem vehető ki rajta. Az uramat én nagyon szeretem, de kicsi a szekrény, és a menyasszonyi ruha úgy kísért a fürdőszobaajtón, mint egy felakasztott ciszterci apáca. Az uram azt mondta, nem lehet lefényképezni a Napot. Hát dehogynem […] Olvass tovább
Zalán Tibor Ablakok A vonatablakon túl lassan leesik az alkony Valahol felsírsz -nevetsz A lélegzésed is hallom ahogy kikönyökölsz lé- ted ablakán Olyan könnyed mozdulatod amilyen nehéz kicsorduló könnyed vagy a semmi ablakán át nézed arcom merengve mint aki halottra lát nézi de már nem hisz benne a múltban eső esik s életet lehelsz vacogva […] Olvass tovább
Szabó Lőrinc: Szövetség Ágaink egybecsavarodtak, gyökereink összefogóztak, árnyunkba utasok heveredtek, lombunkból madarak szárnyrakeltek, – magunknak mi már megmaradjunk, másnak, egymásnak annyit adtunk, annyit kinlódtunk és mulattunk, hogy vígak, búsak, rosszak és jók, lettünk egy kicsit már hasonlók. Mikor a sors összeültetett, csemeték voltunk még, gyerekek, fiatal társak, szövetkezők, rosszabbak elől menekülők, játszottunk tündéri fuvolákkal, haragos, […] Olvass tovább