A versek oldala
Orgoványi Anikó: Nagymamám Tündérek küldötte, hajnali nap fénye, szelíd szellő szava, az én nagymamám. Angyalok követe, kalács édessége, szívem melegsége, az én nagymamám. Együtt kacag velem, felszárítja könnyem, mindig megért engem, az én nagymamám. Legszebb ajándékom is tőle kaptam ám, a legdrágább kincsem, az édesanyám. Olvass tovább
Jöjjön Somlyó Zoltán: Hajnali imádság verse. A szűk Könyök uccán hazamegyek, most hajnali három óra. Istenem, vezess a jóra! Békevirágok e szürke kövek és béke e hajnali ég. Istenem, szeretsz-e még? Züllenem, hullanom rendeltetett és lehull, aki arravaló. Légy velem, Mindenható! Hajnali percek szemeznek alá s a harang a szívükbe sikolt. Istenem, sok bánatom volt! […] Olvass tovább
Jöjjön Kálnay Adél: Még mindig álmaimról verse. Azt álmodtam, hogy elveszítelek.Előttem mentél, s úgy siettél,hogy ne érjelek utol semmiképp,aztán befordultál a sarkon.Kiáltottam utánad,de hangom erőtlenül halt el,a lábaimban sem volt erő,s minden lépésemmel nőttbennem a félelem…Mi lesz most, gondoltam,elérek-e én is a sarokig,meglátom-e az ismerős utcát,ahol először találkoztunk,ahol a platánok hámló kérgétmókusok hordták szét izgatottan?Ezt […] Olvass tovább
Jöjjön József Attila: Hazám verse. 1 Az éjjel hazafelé mentem, éreztem, bársony nesz inog, a szellőzködő, lágy melegben tapsikolnak a jázminok, nagy, álmos dzsungel volt a lelkem s háltak az uccán. Rám csapott, amiből eszméltem, nyelvem származik s táplálkozni fog, a közösség, amely e részeg ölbecsaló anyatermészet férfitársaként él, komor munkahelyeken káromkodva, vagy itt töpreng […] Olvass tovább
Jöjjön József Attila – Szólt az ember verse. Volt az ember. Járt, megállt, szétnézett, Aztán azt mondta: Körtefa vagyok. S gyökere lett a föld, dereka a magasság, Lombja az ég És körtét ettek a bogarak, A madarak, az éhes csillagok. Akkor tovább ment. Járt, megállt, szétnézett, Aztán azt mondta: Szén és vas vagyok. És csörömpölő acélműhelyekben […] Olvass tovább
Jöjjön Magyar Ottó: Az élet alkonyán verse. Mikor kezed, lábad úgy fáj, majd leszakad, A hátad meggörbül az élet súlya alatt. Mikor bajodról tudsz már csak beszélni, Azt kérded magadtól: Érdemes még élni? Ha zimankós télben kicsi szobád hideg, Ha sok ismerős arc mind fásult és rideg Ha a vérnyomásod naponta kell mérni, Megint csak […] Olvass tovább
Pilinszky János: Utószó Pierre Emmanuelnek Emlékszel még? Az arcokon. Emlékszel még? Az üres árok. Emlékszel még? Csorog alá. Emlékszel még? A napon állok. A Paris Journalt olvasod. Tél van azóta, téli éjjel. Megteritesz a közelemben, megágyazol a holdsütésben. Lélekzet nélkül vetkezel éjszakáján a puszta háznak. Inged, ruhád leengeded. Mezítelen sírkő a hátad. Boldogtalan erejü kép. […] Olvass tovább
Kosztolányi Dezső: Indulatszavak Őrült pillanat gyermeke: ember, emléke a láznak, melyben az ajkak egymásba harapnak vágyak forradalmán, és a fogak ezüst ragyogásával összekocódnak. Mért feleled, hogy mindenki királyi ágyban született meg, a vér bíborában? Mért félsz szakadatlan, gyáva, mi érhet? Mért szorítod hideglelős kézzel azt a kilincset, s mért állasz az utcán, mint egy számológép […] Olvass tovább
Fazekas Anna: Nyár Öreg fecske szállni tanítja fiát, pipaccsal vetekszik a búzavirág. Szitakötő szárnyal, darázs döngicsél, pitypanggal cicázik a keleti szél. Szarvasbogár csápja álmosan mozog, földbevájt, mély lyukban hűsöl a pocok. Olvass tovább
Jöjjön Kosztolányi Dezső: A visszhang románca verse. „Szeret-e?” Kérdezi a lány És szól a hang a bércfalán „Szeret, szeret, szeret.” „Szeret-e?” Kérdezi a lány S hang nem felel a bércfalán Csak csönd, csak néma csönd. „Szeret-e?” Újra kérdezi S a csöndesség felel neki: „Halál, halál, halál.” Olvass tovább
Jöjjön Túrmezei Erzsébet: Meddig verse. Uram, Teneked sok a Pétered, sokak a nagycsütörtök-éjszakáid. S olyan kevés a csendes Jánosod, aki nem ígér, nem fogadkozik, de elkísér egész a Golgotáig. Mert olyan könnyű azt kimondani egy izzó percben: Meghalok Veled! De annyi minden visszahúzna még, ha ránk borul a szörnyű éjszaka, ha megérint a fagyos lehelet. […] Olvass tovább
Jöjjön Babits Mihály: Egy fonnyadó bokorhoz verse. Fonnyadó, sárguló ribizkebokor, neked ősz már ez a nyár. Virágod lehullt, gyümölcsöd leszedték, vén gallyad is pereg már. Leveledet görcs húzza össze, mint az öreg ember tenyerét; s éjről amint éjre tép a kölyök szél, te kopaszodsz legelébb! Szerte még a szőlő érik a napon, csupa zöld és […] Olvass tovább