A versek oldala
Jöjjön Csokonai Vitéz Mihály: A reményhez verse. Főldiekkel játszó Égi tűnemény, Istenségnek látszó Csalfa, vak Remény! Kit teremt magának A boldogtalan, S mint védangyalának, Bókol úntalan. Síma száddal mit kecsegtetsz? Mért nevetsz felém? Kétes kedvet mért csepegtetsz Még most is belém? Csak maradj magadnak! Biztatóm valál; Hittem szép szavadnak: Mégis megcsalál. Kertem nárcisokkal Végig űltetéd; […] Olvass tovább
Jöjjön Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról verse. Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van nemcsak a puskacsõben, nemcsak a börtönökben, nemcsak a vallató szobákban, nemcsak az éjszakában kiáltó õr szavában, ott zsarnokság van nemcsak a füst-sötéten lobogó vádbeszédben, beismerésben, rabok fal-morse-jében, nemcsak a bíró hûvös ítéletében: bûnös! ott zsarnokság van nemcsak a katonásan pattogtatott „vigyázz!”-ban, […] Olvass tovább
Apámmal utazunk a vonaton Apámmal utazunk a vonaton. Hideg, sugáros, éji nyugalom. A szunnyadó csöndesség lomha, mély, de ébredez, hallucinál az éj. Fázik az erdő, csontkemény a föld, a dermedő ég alja sárgazöld. Itt-ott egy oszlop, éjsötét palánk, benn a kunyhókba késő lámpaláng. Egy folt az éjbe, szürkülő, fehér. Egy ember. Egy hóban rekedt szekér. […] Olvass tovább
Weöres Sándor: Ébrenlét és alvás között A félálom mint láp terül ébrenlét és alvás között. Benn ellazulnak lassudan a gondolkodás pántjai. Hegyi tájak suhannak át és titkos, ajtótlan falak és kanyargó, zárt udvarok, menni csak cél nélkül lehet. Szók ötlenek fel, mondatok, egy más világ rendje szerint. Lámpát gyujtok, hogy leirom, de mint szitán át, […] Olvass tovább
Pilinszky János: Parafázis Mindenki táplálékaként, ahogy már írva van, adom, mint élő eledelt, a világnak magam. Mert minden élő egyedül az elevenre éhes, lehet a legjobb szeretőd, végül is összevérez. Csak hányódom hát ágyamon és beléreszketek, hogy kikkel is zabáltatom a szívverésemet! Miféle vályu ez az ágy, ugyan miféle vályú? S mi odalök, micsoda vágy, […] Olvass tovább
Vörösmarty Mihály: A hazafi Látogató ha keres, mondjátok, nem vagyok itt benn: Lelkem a kedves hon messze határira szállt, S tartja ölelve hegyét, völgyét, és síkjait, és az Országos folyamon tengerek árjaig ér. Fölhat a trón kebelébe szilárd, hűségteli gonddal, Munkás szánat közt a kalibákba benéz. És megnyílnak előtte az elmúlt századok évi, S ami […] Olvass tovább
Jöjjön Karinthy Frigyes: Nihil című verse. Utoljára még elmentem volt szeretőmhöz És beszélgettem vele a lépcsőházban: Bementünk, mert kint nagyon fujt a szél És kemény csöppek estek. Végleg elbucsuztunk, már nem szeretem: Aztán lementem a Rottenbiller-utcán Vettem gesztenyét, de nem tudtam lenyelni Találkoztam Biró barátommal. Biró beszélt a neo-impresszionizmusról, Én mondtam: mindent abba kell hagyni: […] Olvass tovább
Kosztolányi Dezső: Szegény anyám csak egy dalt zongorázik. Szegény anyám csak egy dalt zongorázik. Egy árva dalt. Azt veregeti folyton és megbicsaklik elefántcsont ujja a fekete-fehér elefántcsonton. És elfelejti, próbálgatja egyre és szállni vágy, mint vérző sas a hegyre, mert szállni tudna, szállni és röpülni, de visszahúzza újra ezer emlék. Ezt zongorázta kisleány-korában s mikor […] Olvass tovább
Petőfi Sándor: Az év végén Indulsz, pályavégzett év, Menj… de várj, ne menj magad, Sötét van a másvilágba’. Jó lesz egy kis égő lámpa: Vidd magaddal dalomat. Megpendítem, régi lantom, Megpendítem húrjaid; Már régóta vagy te nálam, Sokat szóltál… megpróbálom, Tudnál-e még valamit? Ha valaha szépen szóltál, Most legyen szép éneked; Légy méltó neved hiréhez, […] Olvass tovább
Vörösmarty Mihály: A látogatók Lányka! ha lassu dobajt hallasz s ajtódon az álmak Tűnedezése között szellemi hármas ütést, Meg ne ijedj: mi vagyunk: a hív éj, hív szeretőd én, S aki vezérem volt s őröm is, a szerelem. Olvass tovább
Weöres Sándor: Vonuló vadludak Hótalan a tél, barnazöld a rét, a szürke égen vadlibák sötét gyöngysora lendül – Lassan ringatják íves szárnyukat, nyújtják nyakukat – Nézd az árnyukat: ott fut a lápon – Meszes kékségbe mártják csőrüket, tág ürbe lengő vadliba-sereg gágog az égen – Olvass tovább
Ady Endre: A fiaim sorsa Úgy kötöm meg a szivemet is, Miként strófákkal kötöm meg a dalt: Keresem és kerülöm a vihart. Utált béklyókért esdve futok, Gyűlölöm és megáldom az eszem, De ha feledni kell, emlékezem. Faképnél hagynám százszor magam. Mindig őrülten szépet akarok S gyáva kutyaként a vágyba halok. Fiaim: álmok, őrületek, Apátok hű, […] Olvass tovább