A versek oldala
Petőfi Sándor: A kutyák dala Süvölt a zivatar A felhős ég alatt; A tél iker fia, Eső és hó szakad. Mi gondunk rá? mienk A konyha szöglete. Kegyelmes jó urunk Helyheztetett ide. S gondunk ételre sincs. Ha gazdánk jóllakék, Marad még asztalán, S mienk a maradék. Az ostor, az igaz, Hogy pattog némelykor, És pattogása […] Olvass tovább
Petőfi Sándor: Dalaim Elmerengek gondolkodva gyakran, S nem tudom, hogy mi gondolatom van, Átröpűlök hosszában hazámon, Át a földön, az egész világon. Dalaim, mik ilyenkor teremnek, Holdsugári ábrándos lelkemnek. A helyett, hogy ábrándoknak élek, Tán jobb volna élnem a jövőnek, S gondoskodnom… eh, mért gondoskodnám? Jó az isten, majd gondot visel rám. Dalaim, mik ilyenkor […] Olvass tovább
Jöjjön Garai Gábor – Artisták. Élő csipesz, lóg a trapézen a férfi fejjel lefele, foga közt kettős tárcsa, mintha mágneses nyelvet öltene. A vonzás túlsó pólusán függ s forog a nő – feszül a száj! Micsoda csók! – Köztük csupasz tér, tömör csönd s véletlen halál. Micsoda egymásrautaltság leng itt ég alatt, föld felett, micsoda […] Olvass tovább
Tóth Árpád: Az Öröm illan Az Öröm illan, ints neki, Még visszavillan szép szeme, Lágy hangja halkuló zene, S lebbennek szőke tincsei. Itt volt hát? jaj, nem is hiszem, Már oly kusza a tünde rajz. Mint visszafénylő, kedves arc Szétrezgő képe vad vizen. Mint lázálomkép, lenge árny, Cikázó galambsziluett Lánggal égő város felett: Füst közt […] Olvass tovább
Vajda János: Búcsú Az itélet szól a tornyon: Üt az óra, fönn a horgony; Menni kell – Isten veled. Utójára most csókollak… Oh hogy most érzem, tudom csak, Mennyire szerettelek! Néma ajkad oly beszédes, Sohase volt olyan édes; Olyan édes – és ugy fáj! Elhagyom én e vidéket; De el nem föd soha téged, Nincsen […] Olvass tovább
Túrmezei Erzsébet: Az enyém Hogyha vesztes a harc, az enyém. Ha nem megy a munka, ha nincs eredmény, ha hiába küzdök, ha mégsincs remény: munka és kudarc az enyém. Ha sötét az út, homályos, tekergő, elfödi a célt ősrengeteg erdő, hogyha egyre lejt, alább meg alább, felfele akar, s lejjebb jut a láb: tudom, az […] Olvass tovább
Jöjjön Kosztolányi Dezső: Nők című verse. Nem kamasz-szerelem kis hevületében beszélek. Az élet közepén, megkoszorúzva női karoktól vallok, nõk, rokonaim. Most már elmondhatom, hogy oly közel voltatok hozzám, mint senki más, s szeretlek is benneteket. Zavarosak, mint én, termékenyek, mint én, zavaros források, melyekbõl aranyat mostam, igazi aranyat. Természet tündérei, szeszélyesek és kiszámíthatatlanok, de igazabbak […] Olvass tovább
Jöjjön Tóth Árpád: Egy lány a villamosban verse. Fiatal lány volt, ám ölébe ejtett Szemmel már úgy ült, mint dús terhü nő, Ki révedezve sejti már a rejtett Jövőt, mely szíve alján csendbe nő, Maga körül minden zajt elfelejtett, Lesiklott róla Gond, Tér és Idő Körötte durva, lármás utasok Tolongtak, s ő csak ült és […] Olvass tovább
Jöjjön Szabó Lőrinc: A vándor elindul verse. Bottal s öreg kutyámmal indultam hazúlról. Dalolva mentem és torkom nem únta még az országút fáradságos énekét. – Tudod, hogy a Nap barátja voltam? Ő édesitette agyamat hajnali rétek szagával; aztán minden csigát s kavicsot külön megmutatva látni, szeretni és csodálkozni tanított… Minden kanyarnál uj dolgok fogadtak, és […] Olvass tovább
Jöjjön Gárdonyi Géza: Szeptember verse. Elnémult a rigó. Az estéli csöndben az őszi bogár szomorú pri-pri dala szól már. A távoli szőlőkben panaszolja szüntelen: elmúlt, odavan a nyár, a meleg nyár. Így változik búsra az én hegedűm is: fejemre az ősz dere, az ősz dere száll. Gazdagon érik a szőlőm, telve a csűr is, de […] Olvass tovább
Szabó Lőrinc: Ha nagy, ha kicsi Ha nagy, ha kicsi, zörög a kocsi. Ma árkon-bokron át futunk, A világ végére visz utunk. Ha nagy, ha kicsi – zörög a kocsi. Tegnap, hogy az erdot jártam, A bokorban nyuszit láttam. Láttam: jön-megy, fülel, bujkál, Körülsetteng, rámkukucskál – s közel hajlik, így ni, így – súgni akart […] Olvass tovább
Nemes Nagy Ágnes: Fekete hattyú Nyírfaágból volt a híd, azon álltam egy kicsit. Egyszerre a híd alatt megláttam egy madarat. Fehér hattyút vártam én – ez sötét volt, mint a szén. Piros csőre, piros a lába, mint a láng és mint a szén; lába lángja, csőr-hegye: fekete tulipán belseje. Úszott, úszott egyre messzebb, állj meg, […] Olvass tovább