A versek oldala
Benedek Elek: Bújócska Nagyapóka lelkem! Mi baj, gyöngyvirágom? Nézze ezt a képet! Látom, lelkem, látom. Nem is csudálkozik, lelkem nagyapókám? Hát min csudálkozzam, édes kis fiókám? Látott-e már maga ilyen nagy virágot? No, mondja már, lelkem, ugye, hogy nem látott? Hát bizony, Évikém, ekkorát nem láttam, Pedig már Kisbacont ezerszer bejártam. Hát e kis gyerekek […] Olvass tovább
Nagy László: Dióverés Elsuhogott az a füttyös sárgarigó délre. Sárgul az árva diófa zöld terebélye. Levelek lengnek, akár a színarany rigó-szárnyak, elszállnak ők is a szélben puszta határnak. Áll a diófa, és érett kincsei válnak tőle: szellő ha bántja az ágat, buknak a földre. Szaporább kopogás, csörgés támad, ha jön az ember, s bottal az […] Olvass tovább
Radnóti Miklós: Nyugtalan órán Magasban éltem, szélben, a nap sütött, most völgybe zárod tört fiad, ó hazám! Árnyékba burkolsz, s nem vigasztal alkonyi tájakon égi játék. Sziklák fölöttem, távol a fényes ég, a mélyben élek, néma kövek között. Némuljak én is el? mi izgat versre ma, mondd! a halál? – ki kérdi? ki kéri tőled […] Olvass tovább
Pilinszky János: Milyen felemás Milyen felemás érzések közt élünk, milyen sokféle vonzások között, pedig zuhanunk, mint a kő egyenesen és egyértelmüen. Hányféle szégyen és képzelt dicsőség hálójában evickélünk, pedig napra kellene teregetnünk mindazt, mi rejteni való. Milyen megkésve értjük meg, hogy a szemek homálya pontosabb lehet a lámpafénynél, és milyen későn látjuk meg a világ […] Olvass tovább
Szőcs Petra: A többi Gréta legyen boldogabb Szívdekoltázsát, uszályát én terveztem, először én viseltem. Fű nem érte, ibolyafolt nem vehető ki rajta. Az uramat én nagyon szeretem, de kicsi a szekrény, és a menyasszonyi ruha úgy kísért a fürdőszobaajtón, mint egy felakasztott ciszterci apáca. Az uram azt mondta, nem lehet lefényképezni a Napot. Hát dehogynem […] Olvass tovább
Zalán Tibor Ablakok A vonatablakon túl lassan leesik az alkony Valahol felsírsz -nevetsz A lélegzésed is hallom ahogy kikönyökölsz lé- ted ablakán Olyan könnyed mozdulatod amilyen nehéz kicsorduló könnyed vagy a semmi ablakán át nézed arcom merengve mint aki halottra lát nézi de már nem hisz benne a múltban eső esik s életet lehelsz vacogva […] Olvass tovább
Szabó Lőrinc: Szövetség Ágaink egybecsavarodtak, gyökereink összefogóztak, árnyunkba utasok heveredtek, lombunkból madarak szárnyrakeltek, – magunknak mi már megmaradjunk, másnak, egymásnak annyit adtunk, annyit kinlódtunk és mulattunk, hogy vígak, búsak, rosszak és jók, lettünk egy kicsit már hasonlók. Mikor a sors összeültetett, csemeték voltunk még, gyerekek, fiatal társak, szövetkezők, rosszabbak elől menekülők, játszottunk tündéri fuvolákkal, haragos, […] Olvass tovább
Jöjjön Várnai Zseni: Az időm sürget verse. Ha le nem írom, elszáll a gondolat. Ha el nem fogom: az ihlet el repül, mint felhő, amely fölöttem göndörül, mint szellő, ahogy elsuhan az éjben. Időm sürget: – Ne tétovázz hát tétlen, csak írd, amit az éj sugall neked, míg ébren virraszt nyugtalan szellemed… adj jelt, míg […] Olvass tovább
Jöjjön Szabó Magda: Eső verse. Eső Gyermekkorom hű társa, te, zöld óceánok gyermeke, te mindig egy, ezer alakban, tapintható, de foghatatlan, kinek jószagú sóhajától a titoktartó éj kitágul, s oly bő lesz, hogy egy kertpalánk mögött megfér a félvilág: te kóbor isten, szerte bolygó, hogy kerülsz ide, te csavargó? Van tíz éve, hogy láttalak a […] Olvass tovább
Pilinszky János: Kánikula A kardvirágok hegye véres, gyors pengéjük szemembe vág. Miféle forrón ömlő vér ez? Véres lesz tőlem a világ. Mi közöm e vad ütközethez? Sötéten izzó alkohol, elömlik, máglyát, tüzet tervez az ég, a légies pokol. A fák között, a fű tövében árnyékok mérges füstje száll. Konok kegyetlen szenvedéllyel gyilkol és gyujtogat a […] Olvass tovább
Jöjjön Szabó Lőrinc: A megszállott verse. Neved – fekete dörrenés – fájva visszhangzik bennem, és felveri minden pillanat emlékedet és nyugalmamat. Neved, mint elitélt felett ha a halálos dob pereg, szakadatlan és süketen dobol elkínzott idegeimen. Nem akarlak és rád gondolok, gyötrődve és gyűlölve, hogy egyszer megízlelt húsod után kiált minden kis porcikám. Nem akarlak […] Olvass tovább
Kun Magdolna: Végtelen nagy út Drága kicsi unokáim! Egyszer eljön az a nap, mikor hátamra veszem úti batyumat, és elindulok azon úton, ami a végtelenbe ér; akkor is, ha tudom: innen nincs, ki visszatér. Batyumba rejtem, azokat a szép emlékeket, melyeknek örömperceit együtt éltük meg, mert azok a percek jelentették a világot nekem, hisz’ általuk […] Olvass tovább