in

Csukás István: Februári csalogató

Csukás István: Februári csalogató

Barlangjából medve, a tél fehér
pincéiből kijöttem vadvíz-zöldbe,
hunyorgó szememet csalja kacér
fák lenge, korai levél-kötője,
szikrázó meztelenség, ablakok
áttetsző szemérmetlensége fog
ketrecébe, hogy kapjak új erőre.

Kapnék az évszak gyors alkalmain
mohó reflexekkel, mint lobban vészes
hirtelenséggel a kankalin;
szívem szertelen szabadságot érez,
a mindent-újrakezdés vad öröm-
mámorát, hogy bordám is börtönöm –
Szűk lett a megfontolt vakmerőséghez

az égbolt is, a tűnt kölyökkori,
pedig vágyaimba majd belehaltam,
most pillanat alatt lekörözi
a szívem örömtelen diadalban,
s új eget keres, repülni muszáj,
csattogó szárnyat áhít az uszály –
s szárnyamat szemérmesen becsavartam.

S várom józanul, hogy majd összeáll
súlya, értéke szerint a rend bennem,
mint tavaszi vázlatból tömör nyár,
hogy alig kell valamit hozzá tennem.
Álom, hit anyagával összeér –
a madár akusztikája a tér,
vele él egyértelmű szerelemben.

Foggal-körömmel megvívtam kamasz-
időm, nem véreztem el kis csatákon,
ózonom e lőporszagú tavasz,
rügyek durrognak, foltokban hó: lábnyom,
inal csikasz horpaszú február,
űzi, nyomában március dudál;
nyomomban hujjogató ifjúságom.

Szólj hozzá! Várjuk a véleményed!

Egy költemény, ami sokak szerint a legszebb József Attila alkotás

Juhász Magda: Álomhajó