Jöjjön Czuczor Gergely: A falusi kisleány Pesten verse.
Jaj be szép az a Pest, Istenem, be szép!
S benne milyen úri, mily szelíd a nép.
Összevissza jártam útat, útfelet,
De szemem nyugonni nem talált helyet.
Ablak ablakon van három négy soron,
Oly magas falunkban nincsen a torony.
A sok utca tömve mint a méheraj,
Jobbra-balra fényes gyöngy, ezüst, arany,
S mintha búcsu állna későn és korán,
Cifra ott a férfi, asszony és leány.
Ám csudálni méltó mindenek fölött,
Hogy kevély alig van annyi úr között.
Mert kosárka almát vittem áruba,
S feltakarva szépen ültem kapuba.
Ott hogy üldögéltem én szegény leány,
Szépen néze minden átmenő reám,
És sokan, de hogy mért, nem tudom biz én,
Visszafordulának többször is felém.
S három könyves úrfi máris körbe vett,
Egyik kérdi tőlem: „Húgom mi neved?”
Kérdi a másik is: „Hol lakol babám?”
És a harmadik mond: „Lelkem nézz reám!”
Én meg elpirultam, ó de hogy is nem,
És csak úgy suttogva mondtam meg nevem.
Hányával kel almám? Meg sem kérdezék,
Ám ha annyi lett is volna, megvevék.
S mennyi furcsa szépet kelle hallanom,
Azt úgy elbeszélni ó dehogy tudom!
„Hozsz-e még be almát, itt ülsz akkor is?”
Kérdezének Isten tudja hányszor is.
Jaj be szép az a Pest, Istenem, be szép!
S benne milyen úri, mily szelíd a nép!
Ahogy álldogáltam utca szögletén,
Nagy sietve jött egy szálas úr felém.
Fénylett rajt ezüstös szép kalap, s ruha:
Gazdag úr lehet, de mégsem katona.
Állni cifra hintón láttam olyat én,
Bajsza jól kikenve, barna mint a szén.
„Ejnye gyöngyöm-adta kis magyar leány,
Nem szeretsz-e engem? én szeretlek ám.”
Így köszönte szépen, és tán ismere,
Mert úgy híva, hogy csak menjek el vele.
„Nem lehet”, feleltem, s kérdezé: „miért?”
„Mert anyámtól meg van tiltva, hát azért.”
„Bé ne menj leányom”, ez volt a szava,
„Bár akárki hína, házba sehova.”
„Kis szivem, tehát csak nem jössz el velem?”
Monda, s megszorítá kétszer a kezem.
S búsan otthagyott az utca szögletén,
No de mit tegyek, ha tiltja a szülém.
Jaj ha megharagszik az az úr reám!
Mit miveljek akkor, mert hatalmas ám!
Egy kosár almával bémegyek megint,
És ha majd anyám a régi módra int,
Szépen kérem őtet, hadd legyen szabad
Fölkeresnem azt a szép ruhás urat,
S hogy haragja szűnjék, csókolok kezet,
Néki nyújtom által a legszebbeket,
És igérem, hogy azt nem teszem soha,
S félni nem fogok, mert ő nem katona.
