Petrovics István külsejét híven jellemezte maga Petőfi Sándor, amikor 1848-ban a kiskun választóknak ajánlotta magát.
Petőfi Sándor szülei nemcsak ugyanabban az esztendőben, egyazon hónapban is születtek, 1791 augusztusában. 58 évvel később pedig, 1849 tavaszán, megint csak egyszerre fejezték be életüket: az apa márciusban, az anya májusban halt meg.
Az apa, Petrovics István külsejét híven jellemezte maga a költő, amikor 1848-ban a kiskun választóknak ajánlotta magát: „Úgy hiszem, emlékeztek még arra az alacsony köpcös mészárosra (…) az az én apám.” Sass István, Petőfinek kedves iskolatársa és jószemű barátja, akit még sokszor fogunk idézni, alacsony helyett középtermetűnek írta le az apát, de a széles vállú, egy kevéssé elhízott termet pontosan a köpcös fogalmának felel meg. Talán nem érdektelen azt is kiemelni, hogy fiától eltérően szőkés volt a haja. „Még hatvanas létére is egyenes tartású – mondta Sass az 1847-ben egyébként csak 56 esztendős apáról. – Bátor tekintete mellett arcán szelíd kifejezés ült.”
Ez a szelídség nyilván az idők múlásának és megváltozásának következménye lehetett, mert a fiatal, ereje és vagyona teljében munkálkodó Petrovics Istvánt minden adatunk szigorú, kemény, indulatos, makacs, olykor durva embernek sejteti. Mezősi Károly, aki Petőfi családjának kiskunsági viszonyait kétségtelenül a leghitelesebben ismerte, több adatot is talált arra vonatkozóan, hogy a székárendás, majd kocsmabérlő milyen kíméletlen szívóssággal üldözte a „feketevágókat” s az engedély nélküli „kurta kocsmák” italmérőit, akiknek működése az ő érdekeit sértette.
A panaszoktól, feljelentésektől, személyes nyomozásoktól kezdve egészen a tettleges erőszakig ragadta indulata, egyszer bizony még a gyengébb nem képviselőjével szemben is, s hozzá alaptalanul. Hogy szenvedélyének kitöréseit alkatából s nem pusztán egy időre felívelt anyagi viszonyaiból kell magyaráznunk, az is jelzi, hogy már székálló legény korában is „katonás hírbe” került, nem valami gyengéden bánt kisinasával.
Igen jellemző, hogy még idősebb fejjel is, amikor „a szó szoros értelmében” nyomorogni kényszerült, szerette „mindenben fensőbbségét” éreztetni, csak felesége iránt nem volt „gyöngédtelen sohasem”.
Kár volna tehát a fiú plebejus demokratizmusát valamiféle célt tévesztett kegyeletből az apára is átruházni, s úgy állítani be a dolgot, mintha Petrovics István „a szegény lakosokat” nem akarta volna kíméletlenül üldözni és „felül tudott emelkedni a kicsinyes anyagi érdekeken”. Pusztán abból a tényből, hogy egy ízben Petrovics nem ragaszkodott a feketevágóktól elkobzott húshoz és a büntetéspénzhez, ilyen következtetéseket nem vonhatunk le.
Petrovics szerző ember volt, konokul felfelé törekedett, az anyagi érdekeken felül nem emelkedhetett, hiszen azok számára nem kicsinyes, hanem életbevágó ügyek lehettek.
Alkatának eredendően „katonás” vonásait a vagyoni felemelkedésért vívott létküzdelem természetesen még tovább fokozta. Később pedig, az anyagi bukás után, a lélek természetes védekezése tartósíthatta a „fensőbbségi” magatartást.
