Ezeket érdemes elolvasni! Csokonai Vitéz Mihály 5 remek verse.
Mátyási József úrnak
Csokonai Vitéz Mihály az örökös barátságnak szent kézfogását!
– – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ezért is sok hálát nyer tőlem Kecskemét,
Hogy kinek eddig is tiszteltem érdemét,
Mátyási barátom s bátyám Apollóba!
Veled ő állított legelőször szóba.
Én ugyan bár eddig veled nem is szóltam,
De hidd el, mindenkor hív tisztelőd vóltam.
Így tett barátoddá, édes hazámfia!
Egy néma, de legjobb korrespondencia.
Úgy vagyon! a kedves poéta nevezet
Fogatott szívembe legelőször kezet.
Bőlcs grófod lábánál Múzsám addig jára,
Hogy egyszer ráakad egy újabb Múzsára;
A tiéd volt, – s mindjárt előtte meghajolt,
Vetvén egy tisztelést pecsétlő kapriolt;
És mivel tetézett érdemeit látta,
Honjában, a Tisza partján túl, imádta. –
Hányszor óhajtottam, hogy szemlélhesselek,
Tiszteletem felől tudóssá tegyelek!
De hála az égnek! megvan, amit kértem,
Megvan; személyedet mivel megesmértem;
S még nem csak az, ami után sohajtoztam,
Mert ebédeltem is veled s tarókoztam. –
Pestre is egy kocsin, mint szerelmes hazánk
Hív fiai, együtt örömmel útazánk.
Azolta hány szíves beszédek valának,
Melyek szánkból, kőlcsön szívünkből folyának!
Te tudod azt, Múzsám! és te, ő Múzsája!
Mit szól e két barát és poéta szája.
Én ugyan, barátom, habár távol vagyok,
Szívemben nevednek egy darab részt hagyok,
S bár bele a gondok táborosan járnak,
Mégis ott áldozom néked, mint egy Lárnak.
A többek közt, hogy bészóltál ablakomba,
Én is jót kivántam néked; de azomba
Múzsáddal játszódván Múzsám, hamarjába
E dalocskát zengé kisded hárfájába:
A semminél több valami
Amint beszél Trattner, Patzkó,
Most jött ki egy istória.
Nem jó benne, mondja Lackó,
A sok teketória.
Ha semminél több valami,
Csak probatio calami,
Mind az, ami.
Mért nem fogott hasznosabba,
Ami volna szükséges,
Nincsen az egész darabba
Egy vers is idvességes:
Sok vágott nyelvű Mátyás itt,
Aki olvassa Mátyásit,
Csak, csak ásít.
Mind szerelmes és szúrdaló,
Sok ostobát megsérte,
Egy-két icce borra-való
Kár egy tökfőtől érte;
Jobb volna, addig aludna,
Vagy verset írni ne tudna,
Ne hazudna. –
Így gúnyolák sok Zoilok
Érdemidet a porban,
Fel volt húzva mérges nyilok
Nyelvök végén egysorban,
Melyeket az esztelenek
Az okosaknak ellenek
Hegyeztenek.
Én pedig a szebb lelkekkel
Temelletted kikeltem,
És nagy nevednek ezekkel
Zőld borostyánt szenteltem:
Magam utánad azomba
A parnassusi templomba
Mentem nyomba.
Verseidről azt ítélem,
S mások is úgy ítélnek,
Hogy azokban együtt vélem
Egy nagy lelket szemlélnek;
Maga a Csók méltó volna,
Hogy minden szép rádhajolna,
Megcsókolna.
Magyar! hajnal hasad!
Vígadj, magyar haza! s meg ne tagadd tömött
Javaidtól azt a valódi örömöt,
Amelyért víg hanggal ekhózik a Mátra,
Az egész országban harsogó vivátra.
Vége van már, vége a hajdani gyásznak,
Lehasadoztak már a fekete vásznak,
Melyeket a fényes világosság előtt
A hajdani idők mostohás keze szőtt.
Az eltépett gyásznak rongyainál fogva
Tündöklik egy nyájas hajnal mosolyogva.
Setét vőlgyeinkre súgárit ereszti,
Mellyel a megrögzött vak homályt széljeszti.
Bíztatja hazánkat vídámító képe,
Hogy már a magyarok napja is kilépe,
S rövid időn felhág egünk délpontjára,
Hogy világosságot hintsen valahára.
Kelj fel azért, magyar! álmodból serkenj fel,
Már orcáidra süt e nyájas égi jel.
Kelj fel! s ázsiai Múzsáddal köszötsed,
Elibe háláló indúlatid öntsed.
Örvendj, hogy elmúlván a setét éjtszaka,
Megnyílt a napkelet bársonyos ablaka.
Ezáltal egy kövér reménység táplálhat,
Hogy még napod fényes delére felszállhat.
Lesz még a magyarnak olyan dicső neve,
Amilyen volt a Márs mezején eleve.
S még azok is laurust fűznek magyarinkra,
Kik most finnyás órral néznek hérosinkra.
Idvez légy, szép hajnal! ragyogtasd fáklyádat,
Víg egünkön mutasd mosolygó orcádat.
Jer! imé, nimfái már a víg Dunának
Elődbe koszorús fővel indúlának. –
Ezt minap egy jámbor magyar énekelte,
S benne a huszadik századot képzelte.
Ne is félj, óh magyar, talám akkorára
Boldogabb nap jön fel reád valahára:
S aki mérget forral hazádnak ellene,
Megveri a magyar seregek istene.
A Dugonics oszlopa
Az ő barátihoz és tisztelőihez
Mit? hát valójában láttam e szememmel,
Vagy csak álom játszott képzelődésemmel?
De hát álmodhatik oly tisztán valaki,
Hogy a való képét íly nyilván lássa ki? –
Nem, nem; mert álmunkkal oda van mindenünk,
Eltűnik árnyéka, mihelyt felserkenünk;
De én, amit láttam, arra úgy eszmélek,
Mintha kísért volna egy mennyei lélek.
A magyar Hélikon virágos tövében,
A szelíd múlatság híves mezejében
Apró violákat s nefelejcset szedtem,
Egy kis bokrétába tarkán egyengettem;
Víg énekecskéket, amint van szokásom,
Danoltatott vélem nyájas andalgásom,
Melyet egy zefirke, kerengvén lejtősön,
A bokrokról visszasüvölte kettősön.
A hegynek tetején, hová a szeretet
S az édes vágyódás vélem felnézetett,
Láttam, magam láttam… De mivelhogy nagyok
A látások, és én kis éneklő vagyok:
Te beszéld el, Klio! hogy raktak a kopott
Kőmaradványokból egy dicső oszlopot?
Kik rakták a hegynek tetején, és kinek?
Hol már egy nagy oszlop állott Gyöngyösinek.
Egy nagy setét barlang egyedűl magában,
Mély torkolattal áll a hegy oldalában.
Porlott kövét lepte a régiség moha,
Mintha még kéz sem lett volna rajta soha.
Rakás maradványok puszta dűledékit
Az idő fogai lassan tördelék itt.
Sok mauzoléumnak itt tört le a feje,
Eltemetve van sok temetésnek helye.
Kevélykedtek hajdan sok tornyok, templomok,
Melyeknek a porban alig van már nyomok.
Láss itt sok örököt ígérő oszlopot,
Melynek már a darab köve is elkopott.
Kőhalom már, amit rakott Szemiramis,
Kőhalom sok ezer kolosszus, piramis.
Sok nagy nevek s becses érdemek egysorban
Megvetve hevertek mohosan a porban.
Sok vitézek, derék hérók itt valának,
Agamemnon előtt akik virágzának.
A feledékenység űlt ezek tetején,
Vastag gyászos daróc volt burkolva fején;
Érzéketlen, némán, siketen és vakon
Hevert a láb alá tapodott hamvakon;
Két kezét bágyadtan tevén két szemére,
Bocsátotta gőzös fejét a térdére;
Egy homályos felhő, mely a mélységről jött,
Körűlötte sűrű ködkárpitot szövött. –
A néma hallgatás őrzi e barlangot
És nem ereszt belé semmiféle hangot:
Olykor, ha ide jut világunk lármája,
Egy fél rekedt hangot ád a barlang szája;
De az is oly zavart, oly lassú és siket,
Hogy már kettő közűl nem hallhatd egyiket.
Az örökös álom, a halálnak bátyja,
E környékre hideg szárnyait bocsátja.
Az avúlt régiség magát itt hízlalja,
Amit a századok szűltek, ő felfalja:
Torka nagy, s még nagyobb gyomrában a verem,
Melybe megy, valami a világon terem.
Acél fogak márvány ínyében pengenek,
Minden elmúlandót rakásra őrlenek.
Minthogy ez hely a fényt éppen nem szenvedi,
Az örök éjtől szőtt vastag szőnyeg fedi.
Útja is mély vőlgyben vagyon s tekervényes,
Igen omladékos, dudvás, szövevényes.
Nem volt a Labirint oly tévelygős régen,
Mely épűlt Krétában titkos mesterségen,
Dédal annyi ezer vakos fordúlatot
Ezer ösvényébe annak nem rakhatott,
Mint amennyi öszvekevert tekervények
Között tétováznak ebben az ösvények:
Ténari öblei poklok üregének
Oly kietlen ködbe tán nem kerengének,
Amilyen homályba úszik e tartomány,
Hol hamar eltéved maga a tudomány.
Itt láttam Dugonics lábainak nyomát,
Hogy járta fel ezt a régiség templomát.
Itt van pálcája is feltéve s lámpássa,
Hogy amit ő már itt látott, más is lássa.
Ezért érdemlette, hogy Hélikon hegyen
E régi kövekből néki oszlop legyen,
Melynek buzgó szívvel első talpot vetett
A háládatosság s hazai szeretet.
A feledékenység setét barlangjába
Szedett követ ezek rakták fel sorjába,
Melyet sok csókok közt a hív emlékezet
Háláló könnyekkel öszvecémentezett;
S akkor a gráciák csínosra faragták
És reá a szépség mázát bőven rakták.
Egy babérkoszorút e nagy oszlop felett
Trombitálva tartott az érdem s tisztelet.
Mihelyt az oszlophoz közelebb eshettem,
A darab köveket rendre nézegettem.
Némelyik a Trója öszvetört falából
Volt faragva, Párosz fejér márványából.
Némelyeket köves sziklájából raka
Bőlcs Uliszesének a sovány Ithaka.
Sokon vésve látszott a kolkisi házon
Argonautáival vitézkedő Jázon.
Karjeli kőszálon volt metszve Etele,
Etele és kedves Etelkája vele.
Kún maradványok is közötte látszottak,
Melyeket Lászlónak a kúnnék hordottak.
Láttam még iszonyú nagyságú köveket,
Tíz ember is alig bírná fel ezeket.
Roppantak valának, mint amiket maga
Hercules Abila- s Kalpénél faraga:
Toldi állította ezeket magának,
De már hasadásin bokrok származának.
Két dicső szűz is volt, Bátori, Macskási,
Amint mutatták a kövek mohodzási.
Ezekből építék az oszlopot ezek
A Dugonics hírét felépítő kezek.
Sok helyen a kövön Árpád, Taksony, Zoltán
Triumfált az idő elmúlandó voltán.
Sok dicső őseink nevei új fényben
Kezdettek ragyogni e nagy építményben. –
Ezek között látszott, a főtiszteletű
Dugonicsnak metszve, néhány arany betű,
Melyet a hív magyar kezek így metszének:
A HAZA DUGONICS ANDRÁS NAGY NEVÉNEK!
Szemét sok hazafi könnyekkel áztatta,
Sok hév indúlatok buzogtak alatta.
Azok közt bennem is az öszveolvadott
Szív sok háládatos könnyekre fakadott.
Tiszteltem, nagy tudós! ennyi érdemedet,
S hazafi csókokkal értetvén tégedet,
A magyarok kegyes istenét imádtam,
Hogy íly magyar szívű polgártársam láttam.
Áldjon is meg az ég, édes hazámfia!
Zengjen Duna, Tisza, s minden magyar fia.
Ezt kívántam néked; meg ne szólj ezekkel
A te érdemidhez illetlen versekkel.
Én, mint Themistokles, oszlopodnál sírtam,
És alá ez egy pár sorocskákat írtam:
SZEMLÉLJÉTEK KÉSŐ UNOKÁNK FIAI!
A NAGY DUGONICSNAK A HÍV
CSOKONAI!
A pesti dicsőség
Inkább laknám Moldovába, Bukarestbe,
Mintsem a candra, pénz-sípos, fene Pestbe.
Búcsúzz hát el innen, hasam és erszényem,
Mert itt pénzbe kerűl minden kedves kényem.
Itt holmi gőgös irka-firka uraknál,
Kevély ráncba szedett homlokú uraknál
Mit agárkodsz egy két sovány ebédéért,
Kit begyűjtött sok begyűjtött rossz pénzéért?
Ember-veszekedésből te minek élnél,
Rossz logikán zőldet kéknek hogy ítélnél?
Törvényt tudni nem tudomány, csak soványság,
Érte pedig időt veszteni pogányság.
Amidőn bér nélkűl kelletik szolgálnod,
Méltatlanúl bút [és] sírást kell kiállnod:
Ugyan kérlek, ítéld meg magadat, pajtás,
Nem jő-e a szádra ezer bú s sóhajtás.
Büdös kőfalak közt poloskákkal élni,
„Audiat, veniat”, sorra felugrálni,
Koplalni és fázni, futni: nem okosság.
Ruhádat koptatni több, mint a gyilkosság.
Ez elegy-belegy népek sodomájába,
Török, zsidó, rác, német, tót rút nyájába
Ne rühesítsd, arra kérlek, erkőlcsödet,
Míveld, jobb lesz, eredj haza, öröködet.
Hiszen itt minden dicsőség csak abba áll,
Ha az ember locsog, pipál, űl vagy sétál,
Hörböl pergelt török babot szűk kortyokkal,
Főldig érő füstfelleg közt olyanokkal,
Kik begyűltek ezerféle köntös-vázba
Egy különös szabadságú pipaházba,
Hol egyhúzamba félnapig is elnézik,
Némely bolond csonttekékkel hogy tekézik.
Ez az egy látásra való csekély nézés
És taksára szabott pénzcsaló tekézés
Teszi már egy részét a gyönyörűségnek
És a legpompásabb pesti dicsőségnek.
Szinte ehez hasonló a promenádé,
Ahol: kicsoda ez? vajjon könnyen ád-é?
Volt-e s hányszor ez a virág megaratva,
Szép mód vagyon kitanulni sétálgatva.
Mert ez a hely út rende – – – – – – –
Udvara apró kövecsekkel kirakva,
Arra való, hogy a kőfal büdös gőze
Akit átjár itten, magát kiszellőzze.
Mihelyt nyáron friss levegőt hoz az este,
Puha kényességbe elő – – – – – – – –
A dámáknak ide vágyjon pipeskedni,
A feltett céltárgyra itten leselkedni.
Itt ha lyánt látsz is, ne véld ám, hogy szűz volna,
Első kérésedre mindjárt ne hajolna,
Mihelyt a lyány tizennégy esztendős leszen,
Pesten mindjárt asszony-szolgálatot teszen.
Bál és szála, óh, gyönyörű nevezetek,
Mely hatalmas erő vagyon tibennetek.
Azon kerengő tánc kifejezésére,
Amely tartozik az őrűltség nemére.
