Ezeket érdemes elolvasni! Reményik Sándor 5 remek verse – mutatjuk az összeállításunkat.
Napocska
Istent, Jézust nem sokat emlegetted.
Ha imádkoztál is: titokba tetted.
A holdtól féltél: megzavarta álmod.
Hidegen hagytak hűs csillagvilágok.
Az égen csak a „napocskát” szeretted.
Nem a Napot vad, izzó nyári hévvel,
Csak a napocskát ibolyalevéllel,
Csak a napocskát őszi sugárzással,
Szobán át támolygó téli verőfénnyel.
Anyám…
Fehérfürtös, napfényszomjas virág,
Úgy fordultál Te is a nap felé,
Mint sok-sok kedvenc pelargóniád.
Lelkedben elzengetlenül buzogtak
S számlálatlanul, szent nap-himnuszok, – –
Én most e téli nap-elégiával
Áldott, eltűnt kezedre borulok.
A reggeliző asztalunkon most is
Úgy bujdosik a tűnő téli fény,
Az abrosz ráncaiba úgy fogódzik,
Úgy csillan meg a csészék peremén,
Mint akkor… – –
Ó, hogy a tompa tárgyak megmaradnak,
A repedt pohár, csorba csésze is –
Visszaverői örök sugaraknak –
Csak Te mentél el fecske-érkezéssel,
Alig kisarjadt ibolyalevéllel. – –
De az az akkor sokkal azelőtt volt.
A reggeli-asztalnál ketten ültünk
Talán már februári reggelen,
És jött a napfény, az áldott „napocska”,
Csillant abroszon, csészén, üvegen.
Te szóltál szokatlanul-komolyan:
„A túlvilág? Nem, azt nem hihetem,
Nem úgy…
De olvastam egy álmodó tudós
Elméletét, – az úgy tetszik nekem…
Azt mondja, hogy a szeretet erő,
Ha kihűl, visszasugárzik a napba, –
És szeretteink lelke érkezik
Sugárhajón
Mindennap reggeliző asztalunkra.
Látod, ez így nagyon tetszik nekem.”
Elhallgattunk azután mind a ketten. – –
A reggeliző asztalunkon most is
Úgy bujdosik a tűnő téli fény,
Az abrosz ráncaiba úgy fogódzik,
Úgy csillan meg a csészék peremén,
Mint akkor…
Ó, Anyám, hogyha igazad lett volna,
Ha Te volnál e bujdosó napocska,
Az abrosz ráncaiba Te fogódznál;
Te csillannál a csészék peremén,
Kikötött sugárhajó, drága fény!
S a tompa tárgyak, akik megmaradtak,
A repedt pohár, csorba csésze is -:
Tükre lennének örök sugaradnak… – –
Anyám testamentuma
„Irén néninek”
Mellette ültünk ketten kétfelől,
Mikor nehezen megmozdult a hangja:
„Ha meghalok, – légy anyja”
Már nézni nem tudott a barátnőre,
Életében egyetlen barátnőre,
De tudta, kire bízott engemet:
A szeretetre s az erőre,
A biztonságra és a nyugalomra.
S lehúnyta szemét örök nyugalomra.
Ha látta most a csillagokon túlról,
Hogy munkált ez a szeretet s erő,
Amikor én harcoltam a halállal,
Elmondhatta nagy, mély hála-fohásszal
Virágai helyett
Könnyel öntözve a csillagokat:
Áldott kézre bíztam a fiamat.
Ének anyámról
Ó, most adj erőt Isten, Istenem,
Hogy méltón zengjen árva énekem
Róla, ki csöndes mártír volt szegény,
S hang nem hatolt be két szegény fülén.
Meghalt a Hang – régen meghalt Neki –
Fülébe szóltak még gyermekei
Odatapasztva forró ajkukat –
Aztán e szalmaszál is elszakadt.
A betű maradt csak, a holt betű,
Élő hang helyett ó be keserű.
Aztán – szelíd, vigasztaló barát –
Szemén át jött el hozzá a világ.
Hogy csüggött e két drága szürke szem
Szánkon: mit mondunk: igen-e, vagy nem,
S próbálta kínlódva olvasni le,
Szemmel, mit fel nem fogott a füle.
Ki jót akart: mellé telepedett,
S írt neki – én nem írtam eleget.
Ifjan még sorsa ellen lázadó,
Később csupa bölcs rezignáció:
Virágot ápolgatott, olvasott,
Ha házi gondja olykor elfogyott.
A fecske megérkezett csicseregve.
S nem hallotta – ő, pedig úgy szerette.
Beethovent zongorázott a leánya –
Búsan támaszkodott a zongorára.
Tapsok közt olvasott fel a fia –
Nem tudta, milyen verse hangsúlya.
A rádiót – be jó – nem érte meg.
A mennydörgésre csak megremegett.
A nagy harang ha szólt Szilveszter-éjjen,
Ő ült akkor is fojtó csöndességben,
Fájtak benne madarak, gyermekek,
Csak a néma virág nem sebezett.
Ha van igazság, hallania kell
Most mindent, ami lelket fölemel.
Madarak ezerhangú kórusát
A tavaszodó mennyországon át.
Beethovent, amint maga dirigál
S zenekarában ezer angyal áll.
A konduló, mély, érchangú harangot,
Amit idelenn közelről se hallott.
A gyermekeit és az unokáit,
Ahogy hangjuk fölhat a mennyországig.
Itt örök csendre kárhozott füle
Ott örök muzsikával van tele.
S ha Isten van, meg nem szűnik soha
E mindent-kárpótló szimfónia.
Papírkatonák
„Keresztessy – papírkereskedő.”
Fantáziámban furcsán kapcsolódnak
Ő és a temető.
Utunk a temető felé
Menet s jövet,
El a lábas Jósika-ház előtt,
Piacon át
A Keresztessy során vezetett.
Temetőből jövet
Anyámtól könyörögve kértem
Pár krajcárt papírkatonákra.
Előre tudta, előre mosolygott,
Adta a pénzt,
És megenyhülten bólintott reája.
Micsoda vitézei voltak
Annak a régi Keresztessy-boltnak!
Sóvárogva nézték gyerek-szemek.
Világhódító hadserege volt
Ártatlan papírosból
Az öreg Keresztessynek.
Nekünk ott fenn a temetőben
Akkor csak egy sírunk volt és kicsi:
Testvérke sírja, pici leányka-sír –
Az élet alig pitymallott neki.
Megsokasodtak azóta a sírok
És elfogytak a papírkatonák –
Papírálarca lehullt mindeneknek,
Meztelen vasban mered a világ.
Az öreg Keresztessyt is kivitték.
Magával vitte büszke seregét,
De minden esztendőben egy napon
Sírja körül
Ezer gyertya és ezer öröm ég.
Látom seregét sírja körül állni –
Ezer gyerekszív ujjong messziről –
S tisztelegnek a papírkatonái.
Kimondhatatlan
Borong, borong a mélyben valami,
A versem nem bírja kivallani.
Kísér, kísér tűnt tündér-hangulat:
Anyámmal – a gesztenyefák alatt
Jártunk, a Fellegváron – mély avar –
Ó, mennyi fényes gesztenyét takar.
Egy halvány asszony és egy kisgyerek,
És őszi fák közt zord épületek.
Katona-házak. S messzebb, gondolom:
A rettentő puskaporos-torony.
De nincsen robbanás, csak zizzenés,
Halk hervadás, aranypermetezés.
E hangulattal mit is akarok?
Alig melegít és alig ragyog.
Talán csak járnék künn az avaron,
A régi gesztenyéket akarom.
Hogy hídról hintsem a Szamosba mind,
S lássam, a hullámokon hogy kering.
Lássam, hogy viszi a víz lefelé,
A Tisza felé, a tenger felé.
Talán nem is akarok semmi mást
Csak egy multból jövő símogatást.
Csak kapcsolódni holt Anyám kezével
És játszani a fényes gesztenyékkel.
