in

Ezeket érdemes elolvasni! Szép Ernő 5 remek verse

Hirdetés

Ezeket érdemes elolvasni! Szép Ernő 5 remek verse.

A Lánchid és az alagut

Indiszkrét nem leszek talán,
Midőn elmondom most önöknek,
Hogy a Lánchid s az alagut
Valamikor viszonyt kötöttek.
Hogy kezdődött, mindenki tudja:
Egyszer egy nagy eső esett,
S a Lánchidat az alagutba
Betolták jótékony kezek.
A Lánchid, Lánchid,
A Lánchidról szól ez az ének,
A Lánchid, a Lánchid,
A Lánchid olyan, mint az élet.

Azóta forrón szereti
A jó Lánchid az alagutat,
A csókos pesti éjszakán
Mindig egymás mellett aludtak.
Az alagut sötét szemébe
Régóta bolondul a hid
S a viszony megviselte végre
A Lánchid összes láncait.
A Lánchid, a Lánchid,
A Lánchidról szól ez az ének,
A Lánchid, a Lánchid,
A Lánchid olyan, mint az élet.

Hej, reszket minden tagja már,
Szegény Lánchid már hatvan éves…
Szidja az omnibuszkocsis,
Hogy átdöcögni rajt veszélyes.
Hogy talpra álljon egyszer ujra,
A Lánchidat kezelni kell,
Két évig eltart ez a kura –
Oh alagut, mondd, hű leszel?
A Lánchid, a Lánchid,
A Lánchidról szól ez az ének,
A Lánchid, a Lánchid,
A Lánchid olyan, mint az élet.

E megható pesti regény
Utolsó fejezethez ér el,
A rossz asszony, az alagut
Kikezd egy fiatal legénnyel…
S most válik bussá ez a vig dal,
Az öreg Lánchid elaludt –
S az izmos eskütéri hiddal
Megcsalja majd az alagut.
A Lánchid, a Lánchid,
A Lánchidról szól ez az ének,
A Lánchid, a Lánchid,
A Lánchid olyan, mint az élet.

A korzó

Amig beléd csomagolnak,
Szükkeblü koporsó,
Örömöm és bánatom a
Dunaparti korzó.
Olykor délben, máskor este
Én szomoru garszon,
Kihordom a Dunapartra
Igénytelen arcom.
Nézem ott a nőket, nézi
Holdkóros a holdat,
S oly keserü lesz a szivem,
Mint a lugkőoldat.
Mert a külsőm akármilyen
Igénytelen ámbár,
Azt hiszem, hogy minden urhölgy
Kizárólag rám vár.
S nem tarthatom magamban, csak
Buta tévedésnek,
Hogy mindenre reánéznek,
Csak épp rám nem néznek…
Ülök, ülök, a nap rám süt
Egész iszonyuan,
S szivemben, – talán már mondtam –
Tüzes, forró bú van.
S mit követ el egy rajongó,
Ha minden hiába –
Beleugrom minden délben
Busan a Dunába.
Nem éppen a vad habokba,
Nem, kissé odábbra –
A Scholz-féle friss, üditő
Dunauszodába.

A Stefánia-uton

Oh megint van kocsikorzó,
Alkonyomnak van már célja:
Mint elszánt szegény vadorzó,
A ligetbe megyek néha.

Zenés Stefánia-uton
Alkonyatkor mendegélek,
Málé szájjal nyakam nyujtom,
Mint az árva bus legények.

Míg a hintók, jőnek, jőnek,
Állok én az utszegélyen…
Szivem átadnám egy nőnek,
Isten engem ugy segéljen.

Sőt már titkon választottam
Egy szép asszonyt szeretőül,
Ottan száll a hintó, ottan,
És a hintón az a nő ül.

Barna fátyla széllel lebben
És a haja szőke, szőke…
Viszonyunkat a legszebben
Fantáziám már megszőtte.

Száll a hintó, én meg várok,
Állok, állok, mint a gólya –
Ó, hogy ide érte járok,
Fogalma sincs neki róla.

…Lennék lova kocsijában,
Csengő patkóm szikrát hányna
S akkor ő jönne utánam
Nem mindig én ő utána.

A fenyő és a pálma

(Heine-utánzat)

Áll egy fenyő elkeseredve, busan
Itt kinn, a Newyork-kávéház előtt:
Istenem, mért van ugy elszontyolodva,
Mi lelte e szegény, peches fenyőt?

A hatodik kerületnek forditja
Fejét, a zöldet, az előkelőt:
…Az Oktogonon áll egy karcsu pálma
Az Abbázia-kávéház előtt…

Az udvari fogat

Reggel, délben vagy éppen este,
Ha átvágyik Budáról Pestre,
A fenség befogat,
A Lánchidon átgurul lágyan
S megjelen a Fürdő-utcában
Az udvari fogat.

Két ló szállitja tisztelettel
Megáll s bámulja minden ember
A kocsit, a lovat,
Egymás hátán kordont csinálunk,
Olyan szenzáció minálunk
Az udvari fogat.

Bécsnek, Berlinnek vagy Londonnak
Lovai száz ily hintót vonnak,
Itt több a hódolat,
Vannak itt szépen toloncházak,
Szemétkocsik, de nincs, csupáncsak
Egy udvari fogat.

A pisze kocsis hogyha köpköd,
S ami a lovak után röpköd,
Tisztelettel fogadd,
A legmagasabb helyről szállt le –
Oh éljen, vivát, gotterhalte
Az udvari fogat!

Ülnek benne rendesen hárman,
És nézzük őket télben, nyárban
S közös a gondolat:
Ha egy szebb asszony ülne benne,
Mindjárt szimpatikusabb lenne
Az udvari fogat…

Szólj hozzá! Várjuk a véleményed!

József Attila: Margaréta

Vörösmarty Mihály: Tűz és víz