A nap Kosztolányi Dezső verse rovatunkban, minden nap más és más költeményt ajánlunk a népszerű költőtől.
Jöjjön a mai ajánlatunk.
Figyelem! Rovatunk naponta frissül, tehát érdemes visszatérni később is.
Jó szórakozást kívánunk Kosztolányi Dezső soraihoz!
2021.04.13
A húrba markol a szokott újj…
A húrba markol a szokott újj
Aztán lecsügged a kezem.
Ha jő a szellemnépes éjjel
Lantom remegve szerelem.
De tilt dalolni, énekelni
A szerelem, a szerelem…
Egykor remegve lángra szított
S az égbe száguldott velem.
Most vas-nehéz bilincs gyanánt csüng
Szárnyas dalomról szüntelen
S a porba húz le az egekből
A szerelem, a szerelem…
2021.04.12
Lámpafény
Ó lámpafény, oly szép vagy, méla, halvány,
mint a beteg ajkán a bús mosoly,
te vagy, aki a napnak alkonyatján
fáradt szivünkre balzsamot hozol.
Már mint gyerek csodáltam, lám a lámpa,
s bámész szemekkel néztem ott alant,
amint a vén bronzcsésze a szobánkba
szétszórta a rózsás, szelíd aranyt.
Mindíg szerettem, mindíg véle nőttem,
később vad éjeken égett előttem,
hogy küszködtem a csillagokra én.
Most tört a lámpám s nincs lámpafény.
Isten-kísértő, vágyvillámos éjjel
járok kihült lámpával, tört cseréppel.
2
Te vagy napom, nagy sárga lámpa,
te vagy mezőm, rideg szoba –
S oly jó e lámpafényes árnyba!
Az én párnám a szürke asztal,
a fegyverem csupán a toll,
csak a sötét betű vigasztal.
Az elmulással így tusakszom,
kezembe gyorsan jár a toll,
s a lámpafénybe bámul arcom…
3
A zöld mezők selymére félve hágok,
mint úri szőnyegekre a paraszt,
künn a mezőkön fojtogat egy átok.
Benn várom az örök virágtavaszt,
és dolgozom rajt, mint a pók a hálón
százszor kötözve és bogozva azt.
Itt meglep egy halk és mélységes álom,
felém csilingel millió virág,
s én vérszegény, kövér kelyhük csodálom,
az éj gomolygó, szürke árnyin át,
amíg bezárom csendesen az ajtóm,
a lámpafény dobálja fénynyilát.
Fáradt fejem fehér párnámra hajtom,
dalt hallok a mély csendességen át,
s míg véres ködbe meghal künn az alkony,
kinyílanak a sápadt nympheák.
4
Az est leszáll. Fáradt szivem beteg.
És egyre jobban halványul a lámpa,
erőlködő szemem tággá mered.
Haldoklik-e az öblös csésze lángja?
Az ég sötét, dalol a fuvalom,
kábult szemem a fényt már meg se látja.
A többiek szavát se hallhatom.
Olyan a lámpa, mint egy bús kisértet,
mint egy fehér árnyékfolt a falon.
Nem látok. Ők olvasnak, rám se néznek,
hajszolja őket a tüzes robot,
s azt mondja mind, a lámpa nem setétebb.
A szívem egyre halkabban dobog,
s sírok, mint hogyha minden összedűlne,
pedig csak a lelkem vet véglobot.
Nem látok. Éjpalástba jő a vég.
Kihúnyt szemekkel nézek majd az űrbe,
ajkam, szemem kinyíl… S a lámpa ég.
2021.04.11
Az árkádok alatt
A vágy-fuvalmas nyári éjszakában
az árkádoknak csarnokába léptem,
hol a dicsőség zordon nagyjai
kő- s érc-mezükben hallgatag virasztják
a végtelenség hosszu éjjelét.
Sütött a hold, s a kert gyepűire
kékes, sugárzó fényivet bocsájtott,
és én, a nyári hőtől elcsigázva
a csillagos, sejtelmes éjjelen
csukló inakkal és fuló kebellel
egy kőszobor talapzatára rogytam,
s figyelve fényes, nagy szemébe néztem.
Zord arcu bölcs volt, ráncos homlokán
a felkelő holdnak sugára lengett,
s mig arca a kétes sötétbe rémlett,
merev szemekkel néztem rája én,
és átéreztem ott az életem…
Mily semmi a világ tünő zaja,
a szappan-bugyborék szétpattanása
hatalmasabb és színesebb, miként
egy röpke emberélet eltünése!
Az a tudós egykor rajongva élt;
kőarca, amelyen hideg közönnyel
csupán az észnek fénye éledez,
egykor mosolygott, sírt, haragra torzult,
és az öröm rózsáitól kigyulladt:
s most bús, komoly fagy ül vonásain,
s nem rezdül arcán a meredt ideg,
ha háborogva mozdul a talaj,
s a nyári orkántól meging a csarnok,
vagy hogyha hóviharban összerendül
az ősi kőház széles ablaka.
Az a szobor mindig fagyos, komoly,
akár a tenger szürke pusztasága,
akár az éj sötétlő gyász-szine –
örökre egy, örökre mozdulatlan.
Egyhanguan szemléli az időt,
mert ami itt a létben elmulandó,
tisztább alakba az már mind övé,
s az eszmehonból bágyatag mosollyal
nézhet ma már e változás-világra,
hol fogcsikorgva, lázadozva, sírva,
nevetve s elfuladva küszködünk mi,
a látszat-életnek halottjai,
kik a szobor-alapzatok alatt
mozgunk, eszünk, elnyűve testerőnket,
kapkodva a türemlő semmiért
s megvetve azt, ami a létező.
S éreztem akkor, hogy a durva tömb él,
s minden mi eltün ez árnyék-világból,
a lét komor tárcsarnokába jő.
Csupán mi, a percnek bohócai,
a változás serény kengyelfutói,
kik satnya félelem honában élünk
s rabláncokon szilaj táncot ropunk,
vagyunk kizárva az élet honából.
E honba térnek, kik elmennek innen
egy misztikus, dicső feltámadásra.
És a halott, kit könnyel, énekekkel
a sírnak éjjeli szádjába visznek,
szoborszerű, dermedt vonásival
az életet jelképezi nekünk,
a változatlant, a tökéletest.
Mert minden, ami elmulott, egész
és minden, ami itt van: csonka, tört
s az elmulásnak halvány áldozatja,
amelyre bátran azt mondjuk mi: nincs,
a végtelenség fínom művü szobra,
min egy kicsinyke karc se látható.
E gondolat futott által velőmön
ott az öröklét hűvös csarnokában,
mig az özönlő holdsugárba fázva
bámultam a nagyok köztársaságát,
kiknek ma már nem lüktet az erük,
nem fáj az élet lassu tengetése,
s köztünk, halottak közt, örökre élnek.
Nagyon soká merengtem így az égen,
hol tarjagos felhők között suhant
az óriás ezüsthold tiszta gömbje,
fényben fürösztve a nagy csarnokot,
és én, az élet árva páriája,
remegve fordultam felétek ekkor,
fájó rebengéssel rátok tekintvén:
ti óriások, kővé vált erők.
S forró fejem lehajtottam szerényen
állványotok márványpárnáira.
