A nap Tóth Árpád verse rovatunkban, minden nap más és más költeményt ajánlunk a népszerű költőtől.
Jöjjön a mai ajánlatunk.
Figyelem! Rovatunk naponta frissül, tehát érdemes visszatérni később is.
Jó szórakozást kívánunk Tóth Árpád soraihoz!
2021.04.17.
OLYKOR ÉJJEL…
Olykor éjjel… szívem hogy zakatol!
Az ágyon ujjam tévedezve jár,
S nagyon közel, mellettem valahol
Halkan megkoccan a vizespohár…
S nem tudom, hol vagyok… akadozón
Rémlik elém az elmúlt, messzi est,
S az ujjam a fagyos márványlapon
Reszketve egy gyújtót keres…
Áldott a fény, mely sercegőn, fakón
Ilyenkor gyűrt párnám mellett kigyúl,
S a kedves, vén tapétát a falon
Megcsillantja, s bús orcámhoz simul!
Jól esik látnom: csendesen pihen
Minden bútor és békén feketül,
S az iszonyú és néma semmiben
Föllélegzem: nem vagyok egyedül…
Kabátom összegyűrve lóg szögén,
A rózsa rajta hervadóra vált,
S egy percre, a klublépcső szőnyegén,
Látom a rózsaáruló leányt:
A lámpák közt mily búsan oson át,
Apró teste mily zsenge s mily hajolt…
Látom álmos és szelíd mosolyát…
Szegénynek festett arca volt…
Csönd… vén poétám könyvét fölveszem,
Hová este dobtam, a szék alól,
S míg lankadtan lapozgat a kezem,
Zörgő lap s agg rím álomba dalol.
Félfüllel hallom, s halkan nevetem:
Künn egy papucs mily furcsán csoszog el,
S puha Nirvánám, csöndes fekhelyem
Altatón, hűsen átölel…
2021.04.16.
RICHÁRD
Koravén, könnyes volt az alkony,
A rengő vashidakon át
Zúgtak az őszi harsonák.
Beléptem a homályos ajtón.
A bolt csendes volt és setét;
Benn bús anyóka üldögélt,
Köhécselt, s ringó sárga drótra
Lankadt rózsákat kötözött,
Fakó, vén vázái között
Halkan köszöntött, régi módra.
Mért mentem be, nem is tudom,
Lágy rózsák közt kúszott az ujjam,
Csuklóm csókolta szomorúan
Sok illatos, meleg szirom,
S elindultam velük az éjbe;
Hová?… nem tudták ők se, én se,
Az utcákra leszállt a köd.
Csak mentem, s elmémben csak az járt,
Hogy tegnap este, épp ilyentájt
Szegény Richárd mellébe lőtt.
Egy tárt kapus palota mellett
Nagy bútorkocsi vesztegelt,
Késő költözködők cipeltek
Puha, öblös karszékeket,
Fenn négy fehér ablak világolt,
S a zuzmarás kocsis reám szólt:
„Jó meleg lehet odafenn…”
Mosolyogtam, s fázott az ajkam,
Ó, hol vár a nagy alkonyatban
Én rám is tűzhely, Istenem…
S eszembe tűnt egy régi este,
Kis fickók voltunk én s Richárd:
Úgy volt, hogy mennem kellett messze,
Járni idegen iskolát.
Kis ládámon a hosszu éjben
Zokogtam a bús lámpafényen,
Richárd vígasztalt: „Ej, szamár…”
S elvont szájjal mókázni kezdett,
Könnyezve is nevetnem kellett,
Ó jaj, halott már az a száj…
S belémarkoltam a csokorba,
Mely ujjaim közt reszketett,
A sok meleg, lágy levelet
A szél lázas arcomra szórta.
S kábult szemem sok össze-vissza
Képet látott: illatos, tiszta
Ágyat s zümmögő szamovárt…
Sírtam… s elmémben egyre az járt,
Hogy tegnap este, épp ilyentájt,
Mellébe lőtt szegény Richárd…
2021.04.15.
VASÁRNAP
Ó, lesz-e nékem valaha
Egy csendes, barátságos kertem,
Hol fényes lombú fák között
Hosszan, békén lehet pihennem?
Hol bölcsen elemezhetem
Megélt, elmúlt tragédiáim,
S csendesen mosolyogni látnak
Az orgonáim?
És lesz-e tisztes, ősz hajam
S agyamban csöndes, öreg eszmék?
Miket szép, széles gesztusokkal
Klubtársak közt meghánynánk-vetnénk?
Kinyitnók a klub ablakát,
Ragyogna ránk a holdkorong,
S múltról zenélő szívvel ülnénk:
Öreg szobrok, vén Memnonok…
De biztos-é, hogy mindenik
Öreg szívre leszáll a béke?
S hogy ami most fáj, akkor édes?
Vagy jobb, ha most szakadna vége?
– Ki a körútra szaporán,
Ki! a vasárnapi zsivajba!
Itt benn valami fojtogat,
Félek magamba…
2021.04.14.
ESTE
Öregeste ódivatu költők
Bordalait sorra olvasom,
Agg betűk, mint nemes, vén szőlőtők,
Húzódnak a sárga papiron.
Lugasoknak fűszeres árnyéka
Fakó írás mögül rámlehel,
Ősmámorok édes maradéka
Rámborul, mint rózsaszín lepel.
Rémlik: ülök venyigetűznél, lent,
Kertek alján, őszi alkonyon,
Halk szüreti dal a hegyen átzeng,
Mellettem egy ősi billikom.
Duruzsuló zsarát meleg pírja
Két merengő, régi arcra száll:
Orczy Lőrinc a parazsat szítja,
S rámosolyog jó Vitéz Mihály.
Dicsérgetik új must sűrü mézét,
De még jobban az öreg bakart,
Jó Lőrinc úr gyönyörködve néz szét:
„Megáldottad, Uram, a magyart!”
Öreg kezeszára meg se rezzen
Emelintvén súlyos serlegét,
És szól: „Áldomásra hadd feresztem
Öreg bajszom hűs őszi derét!”
„Áldd meg, Uram – ezt sóhajtja hosszan –
Barna vesszők kék gerezdeit,
E tájon, míg magyar serleg koccan,
Örök búnak magja vesszen itt…”
Vitéz Mihály koccint rá, s kupámat
Ráköszöntvén én is ővele,
De valami irigy lárma támad,
S foszlik álmom színes szövete.
Lenn az utcán, a rőt gázvilágon
Verekszik két tántorgó alak,
Rendőrgombok villogását látom,
Káromlástól rengnek a falak.
Öreg könyvem halkan összecsukva
Menekülök e látvány elől,
S kacag a szél a beteg, a puszta,
Feketélő, vén hegyek felől…
2021.04.13
VILIRŐL
Üldögélek a Nagyerdőn,
Elhallgatom elmerengve
Nyírfalombok zizzenését.
Ó, mikor még együtt jártunk
Nagyerdei nyírfák árnyán,
S úgy hittem, hogy leveleik
Örömükben csodanótát
Tapsolnak ki lágy tenyérrel.
Most is itt vagy. Érzem, érzem.
Bár nem látlak, itt kell lenned,
Itt nevetgélsz új pároddal
Valamelyik nyírfa árnyán.
S míg leszáll a lila alkony,
Messzi nyírfák rám sziszegnek,
Görbe törzsük megvonaglik,
S mintha mind-mind egy-egy nyelvét
Mennyre öltő kígyó lenne…
2021.04.12.
MI TAGADÁS…
Mi tagadás, én víg vagyok, ha látják,
Nem győz rajtam nevetni kis öcsém,
De fátylába von elbusongó lágyság
Félre szobámnak csöndes hűvösén.
Ó, nem bánt engem asszonyság meg lányság,
Nagy problémák csomóját nem kötém,
Nem bánt a vallás, a papok, misék:
Csak valami nagy… Egyedüliség…
Ó, neked azt, ha úgy megmagyaráznám!
Kis paradoxok emésztő sulyát,
Ha mint nagy festők méltán csodált vásznán
Élni látszanak a festett gulyák,
Bivalycsordám is én elődbe ráznám,
Mely lelegeli lelkem sarjuját,
Ha el tudnám mondani, hogy mi öklel!
Ó, ehhez nemcsak rím kell, ehhez több kell!
Ha ez a vers hát épp csak délibáb lesz,
Nagyító, elferdítő, torzitó,
Bocsáss meg érte, hisz örök hibám ez,
Kimondanám, mi ki nem mondható,
Mint rossz szabó, ki túlfinom ruhát kezd,
Mely keze alatt már csak rontható,
Aethert hogy varrjon Árpád kontár tűje,
Kubelik ő, de nincsen… hegedűje…
2021.04.11.
OTT KINT A TÉLNEK BÚS HARAGJA…
Ott kint a télnek bús haragja
Fagyosan zordul, dúlva-dúl,
A lombjavesztett fákon által
A vihar zúg, süvölt vadul.
Elhervadt a mezők virága,
A puszta fának lombja sincs,
– De szívemben mosolygó hála
Nyíló virága drága kincs. –
Szívem virágit nyújtom át itt,
S kívánom szívből igazán:
Az Isten éltesse sokáig
Az én jó, kedves jó Apám!
2021.04.10.
MIÉRT?
Ablakomban, szürke esten,
Üldögélek, semmi kedvem,
Munka nélkül, tétlenül
Sok, sok percem elrepül.
Porbelepte, satnya ágra,
Szirmasíró, bús virágra
Nézek némán, hidegen,
Árva sorsuk mit nekem!
Lelkem üres, puszta, fásult,
És a perc mindegyre száguld,
Míg egy sápadt alkonyon
Itt kell hagyni ablakom…
S a halál szól irgalommal:
„Ne vesződj már szívbajoddal,
Jégkezemmel szeliden
Megsimítom, s elpihen.”
Akkor vadul felsikoltok:
Nem akarok lenni boldog,
Élni, élni, akarok!
Miért? balga, bús titok!
