Hajnal Anna: A náthás medve
Őszi eső mikor esik,
sűrű erdő nedvesedik,
ki nem szeret náthát kapni,
erdőbe ne menjen lakni!
Barna medve jól megjárta,
jött egy szél, a fát megrázta,
hogy megázott!
Hogy megfázott!
Zuhannyal zuhant nyakába,
leteperte őt a nátha.
Náthás lett a medve, mérges,
ki ne tudná, hogy mit érez!
Szegény feje,
gőzzel tele,
mint a léggömb ül a nyakán,
ha prüsszent, elszáll talán!
Pedig prüsszög egetverőt,
majdhogy szétviszi az erdőt.
Be is vonul barlangjába,
ezeréves fa odvába.
Barlangjában
egymagában
dörmög, morog,
helyben forog,
amit érez, meg nem érti,
mi az, ami torkát sérti.
Szegény orrát
csavargatják,
akárhogy néz,
senkit sem lát!
Hátrál szegény, de hiába,
orrában csak úr a nátha!
Csavargatja,
viszketteti,
szúrkálgatja,
prüsszögteti!
Szegény medve
így járt vele,
jajjal-bajjal van most tele!
Bizony összegömbölyödik,
bizony ki se gömbölyödik,
szipog, fel-felfohászkodik,
álmában is panaszkodik,
kialussza nagy baját,
télig alszik, s télen át.
