Jöjjön hat vers március 15-ére összeállátásunk.
Gyulai Pál: Hazám
Sokszor valál már életedben
Veszendő, oh szegény hazám!
Tatár, török és német gyilkolt
S haldoklál fényes rabigán:
Mi lesz majd sorsod a jövőben?
Ki tudja azt; sötét titok;
De most, de most, ha rád tekintek,
Csak sírok és csak sirhatok.
Nem gyáva bú e könnyek anyja,
Haragom sirja azokat;
Beszélünk hangos, büszke szóval,
S hazánk még csak névben szabad.
Nem csüggedés e könnyek anyja,
Rajtok tettek villáma ég;
Versengünk puszta semmiségen,
S fölöttünk mind borúsb az ég.
Hah mennyi gúny! győzelmi hymnus
Harsog körűlbe mindenütt,
S a vértől megszentelt mezőkre
Szabadság fényes napja süt.
Nekünk e hang tán síri dal lesz,
S a szent sugár tán búcsufény,
Véres felhőben elhunyó nap,
Halottak gyászos mezején.
Inkább halál, mint gyáva élet,
Igen, vesszünk, ha veszni kell,
De küzdjünk, míg csak egy magyar lesz
És vérezzünk dicsően el.
Lesz legalább a történetben
Rólunk egy nagy emlékezet
Egy büszke nép élt meggyalázva,
De dicsőn halt, mint született.
(1848)
Tompa Mihály: 1848
Betűk és ajkak fennen hirdetik:
Hogy a világ órjásilag halad;
Mondják: az ember, ez erkölcsi lény,
Tökélyesebb lesz minden perc alatt.
Az új időknek nagy története
E fontos tanból szép leckét adott;
És megtaníta: hogy nincsen nagy ok
Lenézni az oktalan állatot.
Az állatok közt önszülötteit
Csak a legalábbvaló falja fel,
És a világ órjásilag halad:
Mert most ezt a királyok kezdik el!
————-
Különös: hogy aki egy magzatját megöli:
Elvesz pallossal vagy kötélen;
Aki pedig vadúl legyilkol százakat:
Halál helyett ezt hallja: éljen!
————-
A bársony színe tart sok éveken,
De végre a bársony is kimegyen.
Rosz festék az a honfivér, királyok!
Midőn kiömlik, még piros, piros…
Ha megszárad: sötét lesz mint az átok,
S nincs idő, mely ily szennyfoltot kimos.
(1848)
Juhász Gyula: 48 március 15.
Ó régi szép est… tündöklő siker,
Mikor jön egyszer hozzád fogható,
Dicsőséged az egekig ivel,
A deszkáidon tetté vált a szó.
Igen, az Ige testté lett, derék
És lelkes nézők tapsoltak neked,
Színházi est, melyen – ó büszkeség! –
A gondolatszabadság született.
Aktoraid: Petőfi, Jókai,
Vasvári, Táncsics és a korai
Tavaszi mámor sok nagy ifja még,
Színésznőd Laborfalvy Róza volt,
Ki Jókainak szívére hajolt…
Ó régi szép est: jössz-e vissza még?
(1924)
Vajda János: Se földem, se hazám
Se földem, se házam nincsen,
Egy pár kéz a tőkepénzem;
Majd a szabadság harcában
Egy öles föld lesz jutalmam;
Ejh, elég lesz az nékem!
Mit nevettek, ti gazdagok?
Tán a honért csak ti haltok?
Önző volt és lesz az ember,
Haszon nélkül halni sem mer.
S a halál nem hasznotok.
Hej hogy épen a világban
Az nem harcol, akinek van!
Van ezüstötök, aranytok,
S ha a fegyvert eldobjátok,
Másutt is lehet hazátok.
De a szegény, akinek nincs
Hazájánál kedvesebb kincs;
Ha elveszti s meg nem halna,
Hiszitek-e, hogy találna
Sírján kívül szebb hazára!?…
(1848)
Ady Endre: Emlékezés (Március) Idusára
Óh, bennem-lobogott el
Ama szinte már savós,
Tüzetlen és makacs,
De jó nedvü ifjuság.
Március Idusára
Voltak mindig szavaim,
Olcsók és rimesek,
De akkor az volt igaz.
Hadd lássam, óh, hadd lássam
Azt a régi Márciust,
Midőn az ifju bárd
Őszintén s jól hazudott.
Óh, Napja Márciusnak,
Óh, megroppanó havak,
Be jó emlékezés
Ki mostanában esik.
Be, jó ma ez az Élet
Mikor a Holnap sunyi,
Be, jó épp ma élni
Mikor Halál s Élet: egy.
(Nyugat / 1915.6. szám)
Petőfi Sándor: 1848
Ezernyolcszáznegyvennyolc, te csillag,
Te a népek hajnalcsillaga!…
Megviradt, fölébredett a föld, fut
A hajnaltól a nagy éjszaka.
Piros arccal
Jött e hajnal,
Piros arca vad sugára
Komor fényt vet a világra;
E pirúlás: vér, harag és szégyen
A fölébredt nemzetek szemében.
Szégyeneljük szolgaságunk éjét,
Zsarnokok, rátok száll haragunk,
S a reggeli imádság fejében
Istenünknek vérrel áldozunk.
Álmainkban
Alattomban
Megcsapolták szíveinket,
Hogy kioltsák életünket,
De maradt még a népeknek vére
Annyi, ami fölkiált az égre.
Áll a tenger nagy elbámultában,
Áll a tenger és a föld mozog,
Emelkednek a száraz hullámok,
Emelkednek rémes torlaszok.
Reng a gálya…
Vitorlája
Iszaposan összetépve
A kormányos szíve képe,
Aki eszét vesztve áll magában
Beburkolva rongyos bíborában.
Csatatér a nagyvilág. Ahány kéz,
Annyi fegyver, annyi katona.
Mik ezek itt lábaim alatt?… hah,
Eltépett lánc s eltört korona.
Tűzbe véle!…
No de mégse,
Régiségek közé zárjuk,
De nevöket írjuk rájuk,
Különben majd a későn-születtek
Nem tudnák, hogy ezek mik lehettek.
Nagy idők. Beteljesült az Írás
Jósolatja: egy nyáj, egy akol.
Egy vallás van a földön: szabadság!
Aki mást vall, rettentőn lakol.
Régi szentek
Mind elestek,
Földúlt szobraik kövébül
Uj dicső szentegyház épül,
A kék eget vesszük boltozatnak,
S oltárlámpa lészen benne a nap!
(Debrecen, 1848. október vége – november 16.)
