Jöjjön Heltai Jenő: Csillag verse.
És együtt ültünk némán, önfeledten,
Zúgó akácok alján mindaketten,
Fehér virágok hullottak reánk.
S nézvén merengve, mely ott fönn ragyog,
A millió fényes kis csillagot,
Oly szépet álmodánk.
S ahogy ott ültünk egymást átkarolva,
Halk zizzenéssel az akácfa lombja
Fülünkbe súgta:”csak szeressetek!
A sors mogorva, szívtelen, siket
És mig a csókokat kimélitek,
Jéggé fagy szívetek!”
S hogy fölnéztünk a fényes csillagokra,
Ajkad fülembe halkan ezt susogta:
„Ne válasszunk magunknak csillagot,
Mely megmaradjon örökös tanúnak,
Ha te reám unsz, vagy ha én megunlak
S a szívünk megfagyott?”
Csillagsugáros enyhe, nyári este…
Míg két szemed a csillagot kereste,
Lezártam édes csókkal ajkadat:
„A mi szerelmünk porrá sohse válik,
Szeretni fogjuk egymást mindhalálig,
Míg szívünk megszakad!”
Ha ifjuságunk mindörökre eltünt,
Ezt a mi tenger, végtelen szerelmünk
Nem éli senki túl,
S a temetőben ciprusok övezte
Elhagyatott sirunkra, fényevesztve
A csillag is lehull.
Köszönjük, hogy elolvastad Heltai Jenő költeményét.
Mi a véleményed a Csillag írásról?
Írd meg kommentbe!
