A József Attila-díjas költő különleges szerzeményeket írt, amelyek igazán elgondolkodtatóak, és előhozzák az érzelmeket. A kortárs költő szenvedélyes sorokkal készült olvasói számára.
Imre Flóra legszebb versei következnek!
Imre Flóra: A kapu
Így állunk némán, bronzba öntve,
Annak a kapunak két oldalán.
Opálos ég fekszik a csöndre,
A homokon lustán kúszik a láng.
Tudjuk, érezzük mind a ketten.
Üvegesen vibrál a levegő.
A fény mindegyre élesebben
Rajzolja vázunk vonalát elő.
Kétfelől feszítve az íven.
Végtelen messze sólyom árnya ing.
Állunk higgadtan, gyönyörűen,
S a lépésről álmodnak izmaink.
Imre Flóra: Lassan megöregszik
Az ember lassan megöregszik,
A jövőnél már fontosabb a múlt.
Nem jön felénk, ami előttünk fekszik,
Csak könyörtelen elmarad az út.
Ha sötét is, nem félünk a jövőtől.
Nem is sötét, üres. A szerelem
Többé már nem követelőző,
Gyöngéd csupán. Fut velünk a jelen.
Vagyunk, nézünk, de minket nem lát senki.
A szerelem is néz csak, nem remél.
Az úton egyedül kell végigmenni.
Visszahúzódik minden, ami él.
A szerelem komor, kék mélyút.
Nem lángol már. De fájni még tud.
Imre Flóra: Szerelem
A szűk völgyben szögesdróttal lezárt út.
Bronzpatájú, verítékes lovak,
Kékesvörösben hullámzik a hátuk,
Rohannak a láthatatlan hómezőkön,
Felnyilallik a föld a lábuk alatt.
És ég és hegy. És árnyékuk a víz.
A szem egy pillanatra visszahőköl.
Más ég és hegy, más színű itt a víz.
Valami kiált a nyers levegőben.
Egy percnyi görcsbe rándult némaság.
Feszülések. Az érdes semmin át
Egy sejt homályos magja fényre döbben.
A hártyák lassan áttetszőre válnak,
És rezgésük frekvenciája nő.
Gyorsuló, sötét hullámokban árad
A kétféle sűrűségű idő.
A szív a csupasz bordákon dörömböl,
Ledobja sebhetetlen részeit
Ritkás juharligetbe érkezik:
Valami szél kúszik végig a földön.
Az ajtóra hirtelen holdvilág hull,
S a hajszálrepedéseken benéz.
Az arc a feslő csillagokba tárul,
És rásimul a gyöngéd ébredés.
Imre Flóra: Én szeretem a rejtélyeidet
én szeretem a rejtélyeidet
tartózkodásod zavart büszkeséged
ahogy nem mondasz nemet sem igent
ahogy a személyes teredet véded
még a játszmáidat is szeretem
mikor nem válaszolsz vagy mikor másra
mikor a mondat mögül hirtelen
felvillan a lélek elhallgatása
a mozdulat és a megtorpanás
a nehézpáncélozott védtelenség
ahogy önmagadnak elébe állsz
rejteni tenger-szemed végtelenjét
meg ne lássák a titkolt benti képet
engedékeny gyönyörű gyöngédséged
Imre Flóra: Magányos éjszaka
ez egy magányos éjszaka
úgy rémlik, nem találsz haza
a város, mintha ismerős
későnyár vagy koraősz
sikátorok a hegyre fel
találkoznál valakivel
de minden utca elhagyott
függőleges lámpasorok
lépések zaját hallani
megfordulsz, ott áll valaki
ott áll, de hát nem az, akit
ez már egy másik város itt
mikor kilépsz a folyosón
egy váll, egy arc feléd hajol
egy száj, vársz valakire, rád
betölti a nap udvarát
és visszhangzik a tereken
könnyű lábbal futsz
végtelen homokpartokon tűz a nap
lobog a csönd, zúg a hajad
és egy torony, a vízesés
csipkéire tűnődve néz
ilyen magasról csupa kék
a folyó mögött a vidék
de mintha tisztul, a füvön
az út mellett valaki jön
lassanként kiélesedik
a kép, a háttér, szürke sík
csak az a magányos alak
közeledik a fény alatt
s ahogy megfogja a kezed
fellobban az emlékezet
és rendeződnek a szavak
a látvány és a mozdulat
és a tárgyak felületén
végigtapogat az a fény
az évek sugaraiban
formára talál, ami van
