Tóth Krisztina versei – ezeket érdemes elolvasni
Tóth Krisztina 1967-ben született Budapesten. 1992-ben végzett az ELTE Bölcsészettudományi Karán. A kortárs francia irodalom jeles fordítója, több hazai és nemzetközi díj birtokosa, 2000-ben József Attila-díjat kapott.
Tóth Krisztina – Szerelmesvers
Csalóka most az évszak lombszûrõje, a fénysáv.
Átitat mindent a lényébõl áradó.
Ha visszanéz, párás szemembe néz át.
Az õszelõ, fényétõl lassan fáradó.
Mindig is lenyûgözött a lényén átsugárzó.
Otthonosság, ha lehet így, mikor a zebrán.
Megy át, mikor a sárga fényben játszó.
Úton ha megy, esõ csíkozta membrán.
Szerdán fogorvos, lombgyökér nõ az álom.
Mélyén, ott is a lényébõl áradó.
Fény, fény, a rothadó erdõt látom.
Mindig is lenyûgözött a mindent átható.
Pusztulás, rothadó fogai közt feküdni.
Erdõ lehet, csalóka évszak fénye.
A lombszûrõn át lent az álom mélye.
Ahogy a fényt az úton összegyûjti.
Tóth Krisztina – Dosszié
Nem fájt? Figyelsz egyáltalán?
Nem figyeltem. Néztem hanyatt a kanapén, hogy
süt át a fény a színes karikákon:
mint egy templomban, sárga, kék, piros
ólomüveg: lakásban ilyet sose láttam.
Sietni kellett, ötre jött az anyja.
Letolt gatyában ugrált utánam,
a kádban guggoltam, õ a csaphoz állt.
Szerintem is klassz. Reggelenként a legszebb.
Tizenhat voltam, eltelt még tizenhat,
mellettem állt a piros hetesen:
…az ólomüveg, tudod, az ebédlõ
és a nappali közt, azt ugye meghagytátok?
…dehogy hagytuk. Azt még apám csinálta,
színes dossziék a két ablak között,
a vállalattól hozta haza õket…
…én most leszállok, metróval megyek.
Mért leplezõdnek le mindig a csodák.
Mikulás. Gólya. Most meg ez.
Tóth Krisztina – A végvár
Vágott egy ablakot a kéziperzsán,
hogy azért ne üljek ott a sötétben.
Z. nagyfiú volt, én meg kisgyerek:
alig vártam, hogy ellenség lehessek,
és foglyul ejtsen végre engem is.
A mamája a sulinkban tanított,
nagy rend volt náluk, könyvek, porcelánok,
a hallból hordtuk át a székeket.
“Mondd el saját szavaiddal, hogyan
ostromolták a törökök a várat!”
Z. mára tökkopasz, mint a janicsárok, és a
tizenöt sugárkezelés után
elment a hangja is, hiába tátog,
nincsenek saját szavai.
Tóth Krisztina – Néz
Bámul, takaróminta-arc,
úgy néz, beletelik a hold,
bele a gyerekkor, sárga hordó,
alján esõvízírta szó,
végtelen nyarak üledéke,
elázott kert és száradó kert,
fényszem a lombok közt, opál
macskaszem, szõlõszem,
emlékidõben emlék-
szem, néz.
Tóth Krisztina: Porhó
Harminckettő hogy telhetett?
Hogy múltak el napok, hetek?
Letelt,
s hitelt
nemigen ad már a jelen.
Nem voltam benne még jelen,
úgy múlt
a múlt,
annyi idő, hogy szinte sok.
De ért már más is, mint e sokk:
hold is,
nap is
pólyálta hűlő életem,
s amit nem tettem, tervezem
e lét
felét
leélve: őrzöm arcomat,
s eleddig nem zuhant sokat
csecsem
becse,
sőt, egy bocsom is van (de szép!),
beszélni is kezd majd ez év
telén
talán,
de hogy mit történt, mire volt jó
harminckét éven át a porhó,
havam,
hevem
hová gomolygott nyomtalan,
és ugyan hol, ha nyoma van,
szivek,
szavak
mélyén mi ülepszik, mi lesz,
így fog eltelni, élni ez?
Vagy túl
a túl
bonyolult léten, túl ezen
egyszercsak majd megérkezem
s ittlétemet
átlátom ott?!
