Jöjjön Janus Pannonius: A lázbeteg Janus a táborozó Balázsnak verse.
Míg te, Balázs, cifrán lakozol most a tábori traktán,
És oda sem fittyentsz, bőgjön a kürt szava bár,
Én magam addig lázban heverve, vacogva tünődöm.
Tétlen felelem ül és a halál szivemen.
Érhet-e ily sors távol a harctól egy fagarast is.
Hogyha a béke ölén tiltja a sors, ami szép?
Hogyha veled lennék most és a pogányt riogatnánk,
Nem citerázna szivem úgy, ahogy itt remegek.
Itt a gyanakvó sejtés reszket minden izemben.
Ott a mezőn látnám, mint közelítget a baj.
Míg ti, ha kedvetek úgy jön, méritek össze a kardot,
Engem a láz tüze tart s kényire, kedvire ráz.
S tűrnöm kell e csapást, jaj! Ám ti ügyelve a harcban,
Csak mosolyogtok, amint száll tovazúgva a nyíl.
Jaj, a betegnek sorsa keserves, nyög elesetten.
Hej, biz a fürge legény csak letiporja a bajt.
Míg ti a harcok ölén is gyakran jókat alusztok,
Nékem, egy óra kevés, annyira sem jut időm.
Csillagos íve alatt heverésztek a mélytüzü égnek,
Játszva fecsegtek, mert sáncotok árka kerít.
Táncol a kocka, az érc, sisakokból habzik a nektár.
Vaskos víg dalokat zengtek a máglya körül.
És ha hanyatlik a csillag, s rablott, jó pecsenyékkel
Dobra feszült hasatok, nyögve ledőltök a fűn.
Így telik olykor egész hónap körötökben, a zsákmány
Gazdag ölén a csapat még fizetést se kiván.
Bíz a betegnek sorsa, ha mondom, szörnyü keserves,
Lázteli ajkától elfut a must ize is.
Hozhatják a szakácsok, nyelvemen elsavanyodnak,
Minden jó falatuk felpanaszolva nyelem.
Ablakomat zsalu védi, a napsugarat kirekesztve.
Fulladozom, s orvos tiltja a friss levegőt.
Tagjaimat nyöszörögve emelgetem ágyam ölén, már
Poszka, soványka vagyok, bőröm a csontra aszott.
Paplanomat lehajítom s fölhuzom újra sietve.
Hűs, üde szendergés nem simogatja szemem.
Mégis bármi keserves a sorsunk, óhajom ennyi:
Küllőző kocsiján hozzon az égi sugár,
S én kancsóm felemelve köszöntselek újra, Balázsom;
Fénylő márványkő hirdeti majd e napot.
https://www.youtube.com/watch?v=BmXB5yRQWeI
