József Attila, és a vers, ami sokak szívébe lopta magát
József Attila neve önmagában is ikonikus a magyar irodalomban. Születése és halála közötti rövid idő alatt olyan verseket hagyott az utókorra, amelyek mélyen gyökereznek a magyar lélekben.
Sokak számára nem csupán a szavak művésze, hanem a lelki társ, az érzések és gondolatok tolmácsolója. Közülük is kiemelkedik a „Ködből, csöndből” című alkotás, amely nem csak formai szempontból, de tartalmilag is remekműnek számít.
A vers sokak számára az élet, a létezés és az emberi kapcsolatok mélységeit és bonyolultságait tárja fel egy egyszerű, mégis zseniálisan megfogalmazott módon. De nem csak a szöveg, hanem a mögöttes érzelmek, az átélt traumák és örömök teszik ezt a verset annyira különlegessé és időtállóvá.
A „Ködből, csöndből” olyan alkotás, amely képes megérinteni a lélek legrejtettebb zugait, és így vált sokak számára örök kedvenccé.
József Attila: Ködből, csöndből
Nem várom már az életet.
Vagyok úgy, ahogyan lehet.
S ha nem lehet, akkor sehogy,
ha sok a nap, hát soká fogy.
Két szememből a Nap kivész.
Már csupán a lámpába néz.
Ha tűz lobog, hát majd elég.
Ha vér ömlik, hát van elég.
Aki megbánt, én nem bántom.
Aki sajnál, nem sajnálom.
Örülhetnek a hadnagyok.
Mert én már éhes sem vagyok.
Történt valami énvelem,
de nem halál, s nem türelem.
Rúgtak itten, rúgtak ottan,
s egyszer mégsem káromkodtam.
Egyszer megláttam a ködöt
a nagy fényességek mögött.
És meghallottam egyszer én,
hogy túl harcom vad zörején,
akárha lent, akárha fönt,
a szegényé csupán a csönd.
A köd, a csönd sosem ragyog.
Én már ködből, csöndből vagyok.
Ami énbennem botorkál,
elbukik egy vak ároknál.
Iszonyatos, nagy bosszú ez,
várni, várni, míg vége lesz.
S tudni, vannak így még többen,
mígnem valaki megdöbben,
míg valaki föl nem ordít,
ködből, csöndből föl a Holdig.
Föl a pestishez magához!
Aki irtózattal átkoz,
megátkoz ebtartót, ebet,
s legelőször is engemet.
