Jöjjön Juhász Ferenc – A csodálkozás szégyene verse.
Fáj a hátam, fáj a hátam, fáj, fáj.
Olyan, mint az eljegesedett táj.
Jégből ágak függöny-zuhanása,
márvány-tűzfal alkonyat-sajgása.
Jégkorszak lett a párás dzsungelből,
jégsivatag boldog lét-selyemből,
tövisbozót hús-tartó csontvázon,
csőrök, mészpánt a savó-hiányon.
Jajgatnék, mint a csönd az üresben,
mint a kozmosz a vákuum-üregben,
mint csillagok fényhab-tajtékrendben,
mint fogoly légy halálszalag-enyven.
De jajgatni semmi kedvem nincsen.
Megkoptam, mint a réz a kilincsen:
annyit nyitotta ajtóm az Isten,
hogy kezén a réz, nem a kilincsen.
Nem-panaszom sóhaj-nyugalomból,
mint darázsban a szív fürt-hólyagból,
ez a könnyű motor röpülésem
súly-emelő szárny-hártyarezgésem.
Győzelmem a föld-tömegvonzáson,
emelkedésben osztott látásom,
mint minden lét: pontok tömegéből
terül, zsúfolódik híg veszélyből.
Torlódik, feszül, rezeg, hullámzik,
vérzik, bomlik, szilárd köddé fázik,
s a világanyag káosz-mindenség
látható és láthatatlan egység.
És a fekete anyag átlátszik,
mint az üveg, min a fény átázik
és a látható a feketében
zuhog, mint a vér a véredényben.
Legyen testem is a teremtésre,
ne csak holttestem a temetésre,
kvadrillió fájdalom-atomból
szőtt torony, mi burjánzó pokolból.
Kisgyerekből öregember lettem.
Öregszik a mindenség köröttem.
Nem azt csodálom, hogy megszülettem,
s azt se hogy a halál sétál bennem.
Kopog, mint vak fehér vasbotjával,
csoszog, áll vak-vezető kutyával,
jobbra-balra üt hát-csontot bántva,
mintha téli jég-erdőben járna.
Jég-törzsek közt, zúzmara-csipkében
támolyog a fehér a fehérben.
S nézi szarvas, őz a tántorgó vak
halált, mely mint a háborús ablak.
S az a bennem-kastély, mesevár-tél
jégtű-csigaház forgószél-tölcsér,
kúp-sivatag számítógép-rajzból,
hálószarv-tolongás csönd-viaszból.
Szitavászon késes szárny-köbökben
föltoronyló csipkés toll-özönben,
géz-szirtek tömege a fagy-szépben,
mintha Szeráf ül a fénykristály széken.
Csak azt csodálom hogy megmaradtam,
mint földműves vetettem, arattam,
s egyre nagyobb üregmély alattam,
s abban gomolygok, mint tűz a napban.
S ez a csodálkozás, mint a szégyen,
mint haldokló verejték-ingében,
bolyong bennem, mint hörgés a szélben,
mint szivárvány légyszem-fénytörésben.
S lesz-e időm, abból ami még van,
hogy elmondjam ami azután van?
Van, vagy nincs? Mi gondom lenne másra?
Agyamban a képzelet-sakkjátszma.
Míg a szellem-akasztásra lökve
hurcolna a hóhér-csoport nyögve,
hónom alá ütött kar-horgokkal,
hátamat lökő tenyér-tányérral.
S a Dög petéit szívembe ontja,
mint a zöld légy véres húsra, csontra
s dög a dögön zománcosan hemzseg,
mint kalászfű réthulláma szélseb.
S beforrok, mint a víz roncsolt bőre
s befelé néz a mélyiszap-kőre.
S így leszek az, aki voltam annak:
veszteségnek, harcnak, diadalnak.
Köszönjük, hogy elolvastad Juhász Ferenc – A csodálkozás szégyene költeményét.
Mi a véleményed Juhász Ferenc – A csodálkozás szégyene írásáról?
Írd meg kommentbe!
