Jöjjön Juhász Ferenc: Évszakok verse.
Elmúlt az ősz. Az elbomlás is elmúlt.
Rothadt növényeken gázoltam tehozzád.
Árva szemem halottak elhagyott szemhéjába bújt,
mint gyöngy-kérgű csigaházba magányos, meztelen rák.
Hulla-viola árnyékot csurgattak a bálnaszájú rácsok,
korhadt csecsemők és szutykos őszirózsák nyögtek ajkukból kicsüngve.
Kék gerlét vezettek hozzám, kis lábán viselt csengettyűs aranyláncot:
atom-hasító mosolyodban áztam, s beleőszültem bolyongó szemedbe.
S elmúlt a tél is. Nem úgy, mint a többi!
A vedlett ég ropog a harangok fogsorában.
Gépfegyver-fogvacogásban indultam neked kenyeret könyörögni.
Csendből-bogozott erdő szikrázik a tél anyagában.
Jácint-kék árnyékot gondoltak a tündérország-rácsok,
csöndernyős bánat alól a vadak az ablakhoz tolongtak tipegve.
Ágyad szélén, mint öreg ház jázminbokrot, hallgattam gondtalan csacsogásod
és szarvas, nyúl, fácán, rigó figyelt a lecsülkölt hóban lángfehér énekedre.
Ó, ez a tavasz! Zöld, húsos tajték tódul,
s ráforr a falakra repedezett zománccal,
gombos kocsányán virág-hullák foszlánya bódul,
s benyúl a szemekért az űr gomolygó tapogató-halállal.
Epezöld árnyékot öklendeznek a foltos-bőrű rácsok,
hova emberhúsevő halak, nagyfogú csillagok gyűlnek sisteregve,
mert odacsalják burjánzó vágyak, beteg imák, átkok és boldog makogások.
Itt borulok én, tetszhalott sírra bodzabokor, szagos-sírkövű melleidre.
Majd jön a nyár. Népet arany-éremmé ver!
S a holdban fölágaskodik kék vigyorral az egyszarvú csődör
és jajgat a világ a szenvedés rátekeredő idegzetével.
S ibolyántúli habban a rovar álmodozva dőzsöl.
Savas árnyékot sziszegnek a foszló hüllőtestű rácsok,
s rásül üszkösen sok lepke a gyíkkézből kidagadt szívedre.
S hártyásodó lombok alatt hallgatom akkor is virágnőstény-zokogásod,
míg ott hörgök én, piros cseppkőbarlangkertben, fekete párduc, a szívedbe temetve
