Kaffka Margit: Lackó
Jött egy csoda. Harmatlágy, pici jószág,
Édes, pihegő, bimbószínű lény.
Vér lüktet benne! Eleven valóság!
S nézem kétkedve, tanakodva én.
Vánkospihéit elzilálni félek,
Már szétterült az álmaim felett,
Már átölelném féltve, mikor ébred,
Ó, el ne rebbenj tőlem, új igézet!
– A te szemeid a leggyönyörűbb szemek.
Jött valakim, aki nem volt idáig,
– Felém rajzó, bomló vágyakkal telten,
(Bár öltögettem hószín, csöpp ruháit)
Csak nemrég is, be messzi járt lelkem!
Hát vége volna a titáni hévnek?
Nagy száguldásnak a viharparipán?
Közelebb jöttek-é a messzeségek?
Nem, csakhogy itt. engem keres az élet,
– Az csak a párna fodra, csacsikám!
Már halkan úszik a soktornyú város,
A légemelte, rezgő, csalfa kép
Mindegyre messzebb. És nyomban szálldos
A vágy -szétfoszló lenge párakép.
Viharzó tapsok zaja szerteszéled,
Homályba hullnak kísértő szemek,
Kilobban a tűz, elhallgat az ének,
Itthon maradtam – mindörökre véled.
Egy álom int még. Ne sírj! Nem megyek.
No lám! Elgörbült kedves gyűszűszád!
Ne sírj, kis ember, én gyönyörűségem!
Se lát, se hall egyébrül az anyád,
– Tejszagú, édes kis testeden át,
Csak azon át szabad az út már nékem.
Halkan hívó szók még kísértenek,
De a kiáltásnak ereje nincsen.
Szeme lezárul. – Nem, nem mehetek!
Csitt… aluszik! És akkor jól van minden.
