in

Karafiáth Orsolya versei – ezeket érdemes elolvasnod!

Jöjjön Karafiáth Orsolya versei válogatásunk.

Karafiáth Orsolya: Az otthon éjjel

Pókok

Én úgy alszom, hogy jól tudom
mi zajlik éjjelente itt.
A pókok fogják, s megragadják
szobám szabályos sarkait.

Kifordítják, akár egy zsákot,
meggyűrik és továbbszövik;
a tér nyúlik, csücskét behúzzák
egész mélyre, az álomig.

Háló lepi lezárt szemem:
belül a látvány szétszakad.
Rémekre oszlik, látomásra,
gyötri foglyát, az árnyakat.

Sürgő iszony – bennem cikázik –
amorf csapdám ehhez kevés.
Ti jó pókok, hiába minden:
befog mindent az ébredés.

Molyok

Ha azt hiszed, a meztelen test
megvéd majd és egybetart,
riadj csak fel ma éjszaka!
És éberen figyeld magad.

Először csak a szárnycsapások.
Idegbajos, vad verdesés.
Aztán már hallod is: hasít.
Foszló szövet zaja, a bőrödé.

Innen már tudd: aludj tovább.
Reggelre úgyis összevarrnak.
Boszorkányöltés, mestermunka lesz.
Foltok, csomók gyűrődnek rajtad.

Vastag, erős anyag a fejben.
Roncsolják csak ronggyá a fodrát!
Szálazzák csak valósra szét!
Cincáljátok, okos molyocskák!

Szú

Reméltem, ez csak altatódal.
Ahogy csendült – egyetlen hangra.
Marták a csendet, ringattak,
a józanságot szétkaparva.

Mintha a régi ágy lábát
harapnák, jaj, pedig dehogy.
A testre mennek, és tovább.
A csontba fúrnak vájatot.

Percegnek minden mozdulatban,
s te hánykolódsz reménytelen.
Dobnád magad kívülre de
csak visszaránt a félelem.

Kegyes a szú, majd mindegyik:
a lágy velőre, vérre nem megy.
Kikezdenek, de össze nem dőlsz.
Megtart egy elfojtott lehelet.

A patkány

Beengedted. Vagy itt volt rég.
Veled jött – még ez is lehet.
Amit hagytál, megnőtt azon.
Ágyadba bújt, ébren, veled.

Fehér, akár a dunyha, párna,
Ha rád néz, visszalátsz bele.
Folyik beléd, elönti álmod.
Akár a vér – vörös szeme.

Karmod lesz! Mondd, te hogy kapaszkodsz?
Fogad mibe mélyesztheted?
Minden éjjel csapda, vesztő,
felhizlalja félelmedet.

És éhezel! És szomjazol!
Kiáltasz is megint, hiába.
Tetőled nyer erőt az állat,
míg átrágod magad a mába.

Karafiáth Orsolya: Legszomorúbb vers a télről

Ha kedved tartja, alhatnál tovább.
Vagy kelhetsz is. Ez mindegy voltaképp.
A tél már itt van, s lassan teljesedve
betölti léte minden szegletét.

Túlfűtött reggel, mint Szicíliában –
a fény színébe mártott tengerek.
De szádhoz érve más íz sója lep meg:
kiszárít, s közben át se fűszerez.

Eszedbe juthat Párizs, Róma is,
amit nagyon szeretsz, egy régi ház –
az évszakot, mert múlni úgyse tudna,
saját jegébe így olvasztanád.
Aztán az erkély; szinte meztelen
a fagy, ahogy álmos bőrödhöz ér.
Azt hinnéd, most másodszor is felébreszt,
pedig csak érti, álma hogy legyél.

Közben gondolsz ezt-azt az őszről is –
olyasmit, mintha nem múlt volna el.
Mesét kreálsz a szörnyű Zúzmadárról,
s rájössz, miért nem tudsz még félni sem.

A teljes tél már nem borzongató;
áttetszve, nélkülözve birtokol.
A teljes télbe újabb tél vegyül,
s te benne élsz, de mint ki nincs sehol.

Karafiáth Orsolya: Lidércfény

A Hold-allé mellett ma éjszaka
egyszerre teljesen magam maradtam.
Pedig jó szellemek kísértek eddig,
megtestesülten, szikrázó alakban.
Sötétben kell eljutnom majd a fákig.
Tudom, ha ott vagyok, baj már nem érhet.
Előbb derengés, farkasvak homály,
aztán a testek. Dús lomb, vad gyökérzet.
Régen halott szerelmesek neve
van a törzsükbe vésve. Ismeretlen
páros monogramok, egypár magányos –
az én nevem is ott áll elveszetten;
az élő név nedvedzik, szinte friss még,
beszél a fában, kedvvel kérgesedne.
A fa évekkel érvel, válaszol.
Nem kell neki még a puszta nevem se.
Felzúg a nyírfasor az éji szélben,
a szellemek nevetve visszatérnek.
Ezüstbe dermed mindegyik levél.
A lombárnyékban fémesek a fények.
Bicskám erős – nevem mélyebbre vésni.
A Hold csak néz. Örül a veszteseknek.
Világít majd nevemben. Józanul.
Nemes jelzés. Ha erre jársz, keress meg!

Karafiáth Orsolya: Tango

Már hogyne érteném. Csak máshogy érzem.
Kell még egy mozdulat, mi rávezet.
Egy mozdulat: a véletlen, a botlás.
Pár lépés együtt, majd feszült szünet-

egy új esély, hogy én is megtanuljam
most nincsen félig. Csak egész lehet.
Ha vicc, ha trükk, sodródjak el nyugodtan,
s ha nem, tudjam, innen veszíthetek.

Az orrcimpám. A táguló pupilla.
Amúgy egész jól elvagyok a vággyal.
Nem gyűr le, durván nem sodor feléd.
Belül jelez. Titkon, zavartan árnyal.

Nekem már szenvedély így. Elhiszed?
Minek beszéljem szét, feleslegesre?
Unott tárggyá miért váltanám a kérdést –
velem jönnél a másik életembe?

Milyen komoly vagy. Még a tested is.
Erős energiák – ín és ideg.
A könnyű nem kell? Nézd, most tartasz úgyis.
Aztán engedhetsz. S épp így éri meg.

Hogy kellesz, átpörög a mozdulatba.
Talán véletlen. Nincs mögötte semmi.
Félek, hogy élvezem. Hogy addig vonz,
míg elfelejtem, hogy tudok nevetni.

Vigyázz rá, föld. Óvjátok istenek.

A rossz törvények működésbe léptek.
A félelmet elrendezem magamban.
Nyilván a front. A hirtelen meleg.
Váratlan romlás. Helyrehozhatatlan.

Példákat persze könnyedén találok.
Jót, rosszat – mindegy is talán. Neki.
Erőm, mert volt… Most a duplája kell.
Engem lehet, hogy nem kell félteni.

De ő? Benne nem volt erő soha.
Ebben az egyben nem tévedhetek.
Rá eztán is mindig figyelni kell.
Vigyázz rá, föld. Óvjátok, istenek.

Ne lássa át, miképp hagyott magamra.
Ne tudja meg, hogy közben mennyit ért.
Felejtse el, hogyan laktunk mi együtt:
az őszt, s a tél rohadtabbik felét.

Legyen munkája; menjen stúdióba;
találjon rá, akit majd megszeret;
és végre egyszer nyerjen már csocsóban…
vigyázz rá, föld, óvjátok, istenek.

Ne sejtse meg, e sok jó honnan kél,
csak egyszer-egyszer jussak még eszébe.
Ha másról nem is –
– de inkább mégse.

Őszülni kezdett. Álljon jól neki.
A többi törvényt én bevállalom.
Öregszem ám, mióta nem szeret.
Nyár jön. „Lehull rólam az oltalom”.

Szólj hozzá! Várjuk a véleményed!

Petőfi Sándor: Nagyszombati csata

Várnai Zseni – Útszéli cserje