Jöjjön Kosztolányi Dezső: Könyörgés az ittmaradókhoz verse.
Ha meghalok majd, mélyre ássatok,
gyarló valómban meg ne lássatok,
ködként inogjon eltűnt társatok
s nekem, szegénynek, megbocsássatok.
Ne nézzétek karomat-térdemet,
csak szándokom és ne az érdemet,
mi vérzik és fáj most mellem megett,
azon lehet akkor megmérnetek.
Önváddal és mérgekkel olykoron
vertem magam füstös-boros toron,
mindig a kín volt ólmos ostorom,
mindig magány a mély monostorom.
Vétkeztem itt s vétkeztek ellenem,
bár senki úgy, mint lázadt szellemem,
az sarkantyúzott szűnös-szüntelen,
s ezért vagyok én bűnös-büntelen.
De a komor szemet el nem birom,
örök gyehenna lesz attól sirom,
nézd, fél a lelkem, mint hulló szirom,
legyen az irgalom az én biróm.
Azzal, mi biztos és szilárd-igaz,
holtomban új halálba taszitasz,
aki halandó, folyvást botlik az,
számomra csak a kétes a vigasz.
A kancsal emlék szépítsen tovább,
mint hold, mely a felhőkön oson át
s széthordva megbocsátó mosolyát
ezüstté bűvöl minden pocsolyát.
Köszönjük, hogy elolvastad Kosztolányi Dezső: Könyörgés az ittmaradókhoz költeményét.
Mi a véleményed Kosztolányi Dezső: Könyörgés az ittmaradókhoz írásáról?
Írd meg kommentbe!
