Kosztolányi Dezső: Tavasz
Victor Hugo
Tavasz a drágám és én szeretem.
Ő az eső, a nap.
Így szól kereken:
– Rossz ülni itthon. Künn a lomb alól
ezer vidám, boldog madár dalol.
Hallgassuk.
Én, mint hódoló bolondja,
csak hallgatom.
– Unalmas nóta – mondja.
Inkább talán játszhatnánk valamit.
– Kártyázzunk, édes?
– Ó, csak azt ne.
– Mit?
– Beszélgetek veled, úgy játszanék.
A sárga ronda szín, legszebb a kék.
– Énnekem is.
– Ne túlozz, édesem.
– De – szólok én -, mást nem mondtál te sem.
Itt közbevág:
– S miért szép teneked?
– Először is, mivel te szereted.
S az ég is kék.
– De oly csodás, aranyló
a sárga.
– Az – hagyom rá.
– Jaj, te szajkó.
Ez az örök visszhang valódi átok.
– Ne haragudj rám, szívem.
– Megbocsátok.
Máskor:
– Gyerünk ki, sétáljunk kicsit.
Remek idő van.
Erre a kocsit
már fölajánlom néki.
Ő kesergőn:
– Szél fúj. Tudod mit? Járkáljunk az erdőn.
Felöltözünk, megyünk.
Ő meg kacsintó
szeszéllyel kérdezi:
– Hát hol a hintó?
– De te gyalog akartál.
– Ostoba.
Ilyen hideg időbe? Most? Soha.
Befogatok.
– Itt a kocsi.
– Miért?
– Hát hogy kimenjünk rajta.
– Semmiért.
Inkább tekerd ki rögtön a nyakam.
Ily szörnyü szélbe meghűtöm magam.
Multkor pedig eképpen andalog:
– Úgy élünk együtt, mint az angyalok.
Buta vagyok, a te kicsiny cseléded.
Imádlak. Istenem te.
Arcomon
másnap elcsattan egy roppant pofon
a kis kezétől.
– Hát ez meg mi volt? –
ijedve kérdem.
– Semmi – és sikolt -,
csókolj meg és mondd, életem virága,
milyen vagyok?
Én szólok:
– Drága, drága.
Így szenvedek hát érte bármit is.
Ő a borús és fényes április.
