Jöjjön Mentovics Éva Áldott legyen… verse.
Aranykalász keblén búzavirág kékell,
összeölelkezve pipacsok tűzével,
mik parázsló szárnyként lebbennek a szélbe’,
izzó lobogással, fel, az égi kékre.
Állj meg, átutazó, állj meg, fáradt vándor,
távol városoktól, nagyvilág zajától,
messze sok dübörgő, füstös állomástól!
Csituljon a lelked, hol pihenne máshol!?
Kalászokhoz bújva tűzvörös meg vízkék…
Engedd, hogy orcádat mosolyra derítsék!
Nézd, amint így, hármas ölelésben égnek,
már látványuk által töltődik a lélek!.
Áldott legyen a kéz, mely vetette, aratta,
kérj áldást a földre, s minden életmagra!
E nemes gabona úgy, mint réges régen,
helyet foglal ma is, mindnyájunk szívében.
S e három szín együtt, nézd, maga az élet!
Aranybúza lisztje, s víz kell a kenyérhez
(majd kevéske sóval ízesebbé téve
dagasztva, kelesztve vár a kemencére),
s a tűz izzó hője, amely majd átjárva
roppanó kérget süt hasára, hátára.
Állj meg, átutazó, állj meg, fáradt vándor!
Gyűjts hitet magadba e pompás határból,
mert hisz minden élet apró magból fakad,
csírázik, majd zsendül, s ha jő a pirkadat,
gyöngyharmatok cseppjét kortyolva nő nagyot,
napsugár ölében palástja fölragyog,
s ha érett magja le, az áldott talajra hull,
az új tavasz varázsa ejti majd rabul.
Egy apró magnyi élet felnőve más és más…
Akár az Univerzum, folytonos körforgás.
